Modigliani végre csatlakozott Picassóhoz

Ritka szituáció: Budapestre gondolva most a világ legnagyobb múzeumai is sárgulnak az irigységtől.

Úgy fest, szép emlékeket hagy ránk ez a nyár. Miközben javában fürdünk a sportsikerek keltette eufóriában, azért más okunk is akad az örömködésre. Mert szinte példátlan, hogy Budapesten (ráadásul ugyanabban az intézményben) egyszerre két kiállítás is megnyíljon a világ legcsodáltabb festőóriásainak műalkotásaiból. Amedeo Modigliani tegnap csatlakozott Picassóhoz a Magyar Nemzeti Galériában (MNG), ahol vendéglátóikkal együtt egy hónapon át állják a műkedvelő magyarok és a turisták rohamát. (A spanyol festő áprilisban nyílt kiállítása augusztusig, az olasz mesteré október elejéig látható a galéria A és C épületében.)

A sajtómunkások tömege a szerdai bejáráson már előrevetítette a termekben várható vibrálást. Amedeo Modigliani (1884–1920) életművének krémje – ahogy a legnagyobbaké – különösebben átgondolt kurátori koncepció nélkül, kaotikusan a falra hányva is elnyújtott tárlattúrára késztetné a látogatót, azonban az MNG és a Szépművészeti csapatától már megszokott csúcsminőségben, jól átgondolt rendezési elvek mentén kiállítva válik igazán izgalmas, retinába égő élménnyé.

Tárlatvezetésében Kovács Anna Zsófia művészettörténész leszámolt néhány mítosszal is, amelyek évtizedekre elhomályosították Modigliani művészetének jelentőségét. Az egyik a Picassóval fennállt vad rivalizálás hamiskás legendája. A kurátor elmondta, bár többször eltávolodtak egymástól, kapcsolatukat mindvégig a kölcsönös tisztelet jellemezte.

A tárlat külön miniszekciót szentel ennek a kapcsolatnak, és bemutatja Modigliani Ülő sötét hajú lány című, a spanyol festő által megvásárolt festményét, amely haláláig Picasso műtermében ékeskedett. Másrészt az olasz művészt ma is gyakran láttatják szegény, éhező, életében alig ismert festőként, ami a kurátor szerint szintén torz kép. Modi, ahogy művészkörökben ismerték, számos ember támogatását élvezte Franciaországban töltött évei során. Mindig akadt mecénása vagy műkereskedője, rendszeresen szerepelt kiállításokon, a műveit a sajtóban is publikálták, vásárolták is. Életét önmaga nehezítette meg azzal, hogy vérbeli bohémként rendszerint elverte a pénzét.

A kiállítás 1906-tól, a livornói születésű, szefárd zsidó származású művész Párizsba érkezésével veszi fel a fonalat, a Firenzében és Velencében töltött korszak kevésbé ismert alkotásaiból nem kölcsönzött a galéria. Két festmény képviseli a „párizsi iskolával” való ismerkedés, a kezdeti kísérletezés időszakát, amelyben már megjelenik a haláláig jellemző modernista hatások és klasszikus formák egyedi szintézise. A Fiatal nő mellképe egyszerre mutatja Toulouse-Lautrec, Gauguin és Picasso kék korszakának hatásait, míg első jelentős támogatója, Jean Alexandre öccséről készített portréja Cézanne világát idézi. A kétoldalú festmény tökéletesen magába foglalja a fiatalkori művészi gyötrődéseit és létbizonytalanságát, annak ellenére, hogy nem tudni: a pénzhiány miatt, vagy azért használta fel újra a vásznat, mert a hátoldalán látható akttal nem volt elégedett.

Szerencsés elgondolás, hogy a több mint 80 alkotás között helyet kaptak a művésztársainak alkotásai is, kiemelve a kapcsolódási pontokat és különbségeket. Az első részben Jacques Lipchitz, Henri Laurens és Constantin Brancusi szobraival kiemelt párhuzamok mutatják be 1909 és 1914 között kibontakozott szobrászati törekvéseket, a háború utáni portréfestészetét bemutató szekcióban pedig olyan festőbarátok művei kaptak helyet Modigliani megalkuvást nem ismerő művészetének referenciapontjaiként, mint Chaim Soutine, Celso Lagar, Moise Kisling vagy Czóbel Béla. Arcképei között feltűnik másik két jelentős műkereskedője is: Paul Guillaume a Novo pilota feliratú nagyméretű festményen pózol, míg a Léopold Zborowskival és feleségével való kapcsolatának pedig szintén külön alszekciót szentelt a galéria.

Autodidakta szobrászatának jellemző motívumai, a kariatida (az építészeti elemet hordozó nő) és az emberi fej megformálásában ugyanúgy hangsúlyt kap az avantgárd, mint az ókori és az ősi törzsi művészetek formavilága. Ezt a vonalat vitte tovább a Vissza a festészethez című szekcióban látható műveiben, amelyek makacs útkereséséről, kiérlelt saját stílusról mesélnek. A negyedik egységben kiállított aktok kiválóan szemléltetik, hogy az antik és a reneszánsz quattrocento stílusjegyeit jól ismerő és alkalmazó művész miként értelmezte újra a klasszikus műfajokat. Sajnos nincs köztük minden idők második legdrágábban elárverezett képe, a tavaly 170 millió dolláros rekordáron értékesített Kék párnán fekvő akt, az oszakai múzeumtól kölcsönzött Fekvő akt kibontott hajjal azonban nemkülönben ritka perceket kínál a műélvezethez.

Egyik utolsó festménye, az Anyaság a tárlat és az életmű tökéletes végpontja. A lágyan elnyújtott formák Modigliani utolsó élettársa és múzsája, Jeanne Hébuterne és első közös gyermekük alakját idézik. Jeanne aztán a festő halálát nem bírta elviselni, második közös gyermekükkel a szíve alatt követett el öngyilkosságot. Csorba Géza művészettörténész írta korábban, hogy ha az Olaszországból elindult s haláláig Párizsban élt Modigliani stiláris útját akarjuk követni, „éppen ellenkező irányban kell elindulnunk, mint amerre az életútja vezet”. Vagyis művészete Párizsban bontakozott ki, de a század eleji francia iskola hatásai az itáliai hagyományokban értek meg.