Szintézist teremteni múlt és jelen között

Páljános Ervin szobrászt kérdeztük hagyományról, hitről és a héten avatandó Turul-szobráról.

A szentendrei Turul-szobor – ahogy bármely turulábrázolás az országban – a művészeiről híres Duna-parti kisvárosban is nagy vihart kavart, hosszú ideje tartó viták után avatják fel július 2-án. Páljános Ervin alkotása nem a katonai emlékműveket idézi, közadakozásból készült, támogatói is bőven vannak, mégis sokan igyekeztek hátráltatni, ellehetetleníteni a köztérre helyezését.

A szobrászművész hangsúlyozza: egy több ezer éves hagyomány legfőbb szimbólumáról, a magyar közösség legfontosabb totemállatáról megy a vita, arról, hogy lehessen-e egyáltalán nyilvánosan ábrázolni bármilyen formában. Megjegyzi, hogy az Atilla kardját formázó millenniumi emlékművén, amely a Kálvária téren található, szintén látható a kerecsensólyom stilizált változata, mintegy védelmezőként a korona alatt.

Kérdésünkre Páljános Ervin elmondja: a nemzeti hagyománnyal kapcsolatos témák akkor jelentek meg a művészetében, amikor ráeszmélt, hogy azt a magától értetődőnek gondolt érzést, amit a magyarság jelentett számára, mások megkérdőjelezik, támadják, gúnyolják.

„Innentől kezdve az ember igazán tudatosan nemzeti gondolkodású lesz. Azért, mert félti a magyarságot”

– mondja, majd hozzáteszi: maga is sokat tanított, és a nevelés szempontjából is a legfontosabbnak a hagyományt tartja.

Amikor Bartókot hozom fel példának, mint a kortárs és a hagyományos szintézisének legnagyobb képviselőjét, úgy fogalmaz: a bartóki példa azért jó, mert maga a módszer a legfontosabb. – Ezt képviselte az építészetben Kós Károly, a szentendrei festészetben Korniss és Vajda. Amikor visszanyúlunk a hagyományhoz, és megpróbáljuk nem modernizálni, mert szerintem ez a szó tévút, hanem úgy hasznosítani, hogy új energiákat tudjunk adni belőle a jelenkor és a jövő nemzedékének, akkor átvesszük a stafétabotot és vállaljuk azt az alázatot, hogy ezt kaptuk, és továbbadjuk – mondja. Ugyanakkor úgy véli, a hit hamarabb volt meg érzékenysége folytán az emberben, a hagyomány továbbadása már inkább tanult dolog, az élettapasztalat következménye.

Tulajdonképpen a rendszerváltás után eszmélt rá ő is arra, hogy nem a jó úton halad az ország. – Addig nem lesz itt szellemi értelemben továbblépés, amíg a gyökereink, a hagyományaink nincsenek tudatosítva, rögzítve és oktatva – mondja, és ennek egyik tüneteként említi, hogy igazi tehetségek az elmúlt évtizedekben nem adták a nevüket például magyar történelmi témákkal foglalkozó filmekhez sem.

A műteremben a Feltámadt Krisztus készülő modelljét veszszük szemügyre, ez közel életnagyságban majd a hévízi templomba kerül. Nagyon meglep, amikor Páljános Ervin elmeséli: bár apai ágon székely, Trianon fájdalma és a magyarság iránti elkötelezettsége családi örökség, de ateista neveltetést kapott, és csak felnőtt fejjel, szellemileg jutott el a megtérésre.

– Sokáig azt sem tudtam, hogy meg vagyok keresztelve. Amikor az esküvőmre készültem, egy régi emlék alapján mentem utána, mert úgy tudták a családban többen, hogy a réges-régen meghalt nagymamám lopva, nehogy apám megtudja, megkereszteltetett. Ez amolyan tipikus rendszerváltás kori történet. A hitemet a feleségemnek köszönhetem. Ő a gyermekkori neveltetéséből fakadóan katolikus, nála ez olyan természetes, mint a lélegzetvétel. Olyan szelíden lopta be az életembe a hitet, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy én is hívőnek kezdem magam vallani – fogalmaz.

Két éve szinte szünnapja sincs, tudjuk meg a szobrászművésztől, aki megjegyzi:

annyit változott a világ, hogy a szobrászat ma már elsősorban nem művészi tevékenység, hanem vállalkozás. A pályázatok, a köztéri munkák meghirdetései, ajánlattételi felhívásai nem a művészi értékről, hanem arról szólnak, hogy mennyiért és mikorra.

Ugyanúgy versenyeznek a művészek, mintha egy építési vállalkozó pályázna egy épület felhúzására, a meghirdetéstől számítva három hónap alatt a szobornak állnia kell, és ez óhatatlanul a minőség rovására megy. Ebben a szűk határidőkkel terhelt munkatempóban azzal, amit a leginkább magáénak érez, az egészen különleges atmoszférájú, sokrétű üzenetet hordozó grafikáival nem tud foglalkozni. – Nem is tudom, mióta nincs már időm rajzolni, pedig aközben születnek meg a szobrok – teszi hozzá, megemlítve, ennek érdekében most éppen le is mondott egy meghívásos pályázatot.