1956: eljött a kérdések ideje

Új ’56-os tárlat a budapesti Balassi Intézetben: mindenki maga dönti el, mi fontos a történelemből.

A tudomány valószínűleg minden fontos forrást feltárt, ami az 1956-os forradalomhoz és szabadságharchoz kötődött. Ma már aligha akadnak olyanok, akik ne mernének beszélni a hatvan év előtti élményeikről – igaz, egyre kevesebben is vannak köztünk a szemtanúk közül. Talán elmondhatjuk, hogy mindent tudunk, amit tudni lehet, ezért most már a személyes emlékezet kaphat nagyobb teret; a Balassi Intézet budapesti központjának új, Hajnalodik – 1956–2016 című kiállításán is az egyénhez szólnak a kérdések. Az egyén alakíthatja ki a saját viszonyulását a történelmi eseményekhez, eldöntheti, hogy mi a legfontosabb számára ebből a történetből. A kiállítás példákat nem hoz, és kevés támpontot ad, inkább csak azt közli a látogatóval: ő is megtalálhatja a számára fontos részleteket.

Egy arcot a tömegben, egy író gondolattöredékét vagy egy számot a falon, amely azt jelzi, melyik országba hányan emigráltak. Lehet, hogy valakinek ezek a számok azt jelentik, hogy az egész családja története végleg más irányt vett. Ha nem vagyunk érintettek, talán nem maradnak meg a fejünkben a számok, de a szél által szétfújt pitypang képét magunkkal visszük – a kiállítás dizájnja Czakó Zsolt munkája, jó ötletekkel.

Tulajdonképpen ezekről szól a tárlat, amely a szó szoros értelmében vett tartalmat takarékosan adagolja, inkább benyomásokra épít. Érdekes élmény átsétálni például azon az installáción, amely arra kényszeríti a látogatót, hogy a tükör elé álljon; csak úgy lehet elolvasni a szemközti falra fordítva felragasztott, elvont fogalmak neveit, ha önmagunkkal nézünk szembe.

Hatásos geg az a fal is, amely borítékokkal van teleragasztva. Némelyiken fekete ragasztószalag. Talán valakinek a sírba vitt vagy elhallgatott emlékei. A többiben néhol a Magyar Távirati Iroda, néhol a Fortepan közösségi amatőrfotó-gyűjteményének képei. „A koromnál fogva nem lehetnek személyes emlékeim ’56-ról, ezért nekem is »újonnan« kellett megtalálnom a saját viszonyulásomat a forradalomhoz. De úgy érzem, hogy sokszor az idősebb generációknak is szükségük van arra, hogy kialakuljon egy újfajta emlékezés. A mai napig tapasztalom, hogy a forradalom nem feltétlenül magától értetődő része a családi emlékezeteknek. Sokan mintha kicsit lehalkítanák a hangjukat, mikor erről beszélnek” – véli Czakó Zsolt.

Simándi Irén, a kiállítás egyik történész kurátora szerint a források felkutatása 1956 kapcsán gyakorlatilag befejeződött. Most már legfeljebb újabb helyi vagy családi dokumentumok kerülhetnek elő. A politikailag meglehetősen viharos, 2006-os 50. évfordulóról azt mondja: tudományos szempontból sikeresnek számít, mert rengeteg anyag érkezett be ekkor az intézményekhez, és sok mindennek történt meg a feldolgozása, publikálása.

Simándi Irén elsősorban rádiótörténettel foglalkozik, ezért is tartotta fontosnak megjeleníteni – a Magyar Rádió ostroma után keletkezett fotók mellett – a Szabad Európa Rádió (SZER) szerepét a forradalomban. A történész úgy értékeli: nincs alapja annak, hogy a SZER fegyveres segítséget ígért volna a forradalmároknak. Így nem hangzott el a rádió Nemzetközi sajtószemle című adásaiban sem – amely az egyik legtöbbször hallható műsor volt a forradalom alatt –, de tény, hogy az ott bemondottakból ilyen következtetéseket vonhattak le az ebben reménykedők.

Az igazság azonban ma már nem deríthető ki itthon, mert az eredeti műsorrendet a forradalom eseményei átírták, a megmaradt hangdokumentumok nagyon sok ismétlést tartalmaznak. Simándi Irén szerint lehetséges, hogy erre a kérdésre is választ adhatnak az orosz archívumokban található dokumentumok, hiszen a szovjet titkosszolgálat követte és dokumentálta, mi hangzik el a Szabad Európa Rádióban.