A Szeget szeggel díszlete valódi közéleti aréna, ahol napjaink legkülönbözőbb politikustípusai tűnnek fel a közönséges stricitől a nagyban játszó yuppie-n, az üresfejű pozőrön, a ravasz rókán, a fanatikuson, a tisztességes elveihez ragaszkodón át a hatalmát mesteri sakkhúzásokkal szinte megdönthetetlenné tévő, elfajult homo politicusig. Hogy a Shakespeare-figurákra aggatott karakterek, a kialakuló, a rendezés által áthangszerelt szituációk ennyire ismerősek, az valószínűleg a két ország hasonló helyzetére vezethető vissza elsősorban.
Az eredeti vígjátékhoz képest Korsunovasnál látszólagossá válik a pozitív hősök alkotta erőtér, amelyhez a néző természetszerűleg igazodni tudna, ennek nyomán a szavak értéke is csökken; a kellemetlen, sokáig csupán sejtelmes érzet, hogy a sötét űr bizonytalanságában, az itt megszokott shakespeare-i kapaszkodó nélkül lebegünk, a megváltoztatott zárójelenetben válik egyértelművé. A varsóiak előadásában ugyanis az uralmát ismét átvevő, s kis túlzással végérvényesen megszilárdító Vincentio nem felszabadulást hoz, hanem új zsarnokságot Angelóé helyére. Az ennek fényében pillanatok alatt átértékelődő, látszólag pozitív tetteiről is bebizonyosodik, hogy valójában aljas, előre eltervezett cselvetések csupán. A kiváló ritmusú előadást magasra emeli a kivétel nélkül rendkívül nívós színészi játék is.
