Mindig hűnek kell lenni, és mindig igazat kell szólni, mert nem szól igazán az ének, ha nem vagyunk őszinték – vallotta a magyar organikus építészet kiemelkedő jelentőségű képviselője, Csete György. Tanítványaival a hetvenes években az első volt Magyarországon, aki a népművészet formakincsének felhasználásával kívánta ellensúlyozni a lakótelep-építés lelket sivárító hatását, s aki első, a tájba, a természeti formavilágba tökéletesen illeszkedő épületeit a hatvanas-hetvenes években tervezte meg. Hajlékot teremteni. Két szóban így foglalhatjuk össze törekvéseit, a két szó azonban éppen olyan gazdag, sokszínű világot jelöl, mint maga a hajlék szó, az ősépítmény, amely távolról sem csak arra szolgált, hogy menedéket adjon az embernek a nap, az eső, a hó, a fagy ellen. A természeti törvények tökéletes ismerete, az anyagok, technikák használati értékének legteljesebb kihasználása éppen olyan fontos egy-egy épület esetében, mint az a világkép, amelyet megfogalmaz, közvetít. Valójában erre törekszik az építész a II–III. évezred fordulóján is. A többi között e törekvés következetes megvalósulása miatt érdemel külön fejezetet a legújabb kori magyar építészet történetében Csete György munkássága.
Szentesen született 1937. november 5-én, s mivel a város egyetlen középiskolájába sem vették fel, tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban végezte. A városhoz mindig hű maradt, egyik legszebb templomát, a 2005-ben felszentelt tégláskerti református templomot is ide tervezte. Akkor már harminc éve ismerték a nevét a hazai építészet és a közélet ügyei iránt érdeklődők, és ismerte a nemzetközi szakmai közönség is: a hetvenes évek közepére esett a paksi tulipánvita, ami ismertté tette a Pécsi Ifjúsági Tervezőirodát, de akkoriban épült az orfűi ház is, az organikus építészet talán legtöbbet publikált épülete, amelynek fényképe Japántól Kaliforniáig az egész világot bejárta.
Egyszer egy interjúnkban úgy fogalmazott, hogy Saulusból lett Paulus, hiszen pályakezdése idején az Országos Érc- és Ásványbányászati Vállalatnál olyan „környezetromboló” létesítmények építésében kellett részt vennie, amelyek ellen egész későbbi pályáján dolgozott – nem véletlen, hogy aztán tíz évet töltött az Országos Természetvédelmi Hivatalban. A szerves építészet felé vezető úton egyszerre hatott rá Frank Lloyd Wright híres vízesésháza, Ludwig Mies van der Rohe racionalitása és Reima Pietilä finn építész – és rajta keresztül mestere, Alvar Aalto – munkássága. Az organikus „beütés” már az egyetemi évek alatt megvolt, de nem a szélsőségek, a formai bravúrok érintették meg, hanem a racionális építési móddal párosuló érzelmi telítettség. Gyermekkora óta ott voltak körülötte az alföldi tanyák, parasztházak, amelyek arányai – vallotta – ugyanolyanok, mint mondjuk a reimsi katedrális körül állóké, s a klasszicizmusig a magyar városi házak is hasonló arányok alapján épültek. Olyan házakat akart tervezni ő is, mint a „régiek”, még az ominózus paksi lakótelepi házaknál is arra törekedtek, hogy lakókonyhás lakásokat tervezzenek, ami a vidéki házak nagy részére máig jellemző, s ami lehetővé teszi, hogy az étkezőasztal kényelmesen elférjen, esetleg még egy heverő is a sarokban. A szocializmus nagy bűnei közé sorolta, hogy a panellakásokkal megfosztotta az embereket a közös étkezés élményétől, hiszen a tűz közelsége, az étkezéshez kötődő élethelyzetek fontosak a közösségi kapcsolatok megőrzéséhez. Pakson olyan tereket tervezhettek, ahol megvolt ez a lehetőség, az úgynevezett paksi vita nem is erről szólt, hanem a díszítésről, a falak külső falán megjelent stilizált tulipánmotívumokról, melyek kétségtelenül nem alakították át a kockaformákat, de bizonyítják: a manapság újrafestett lakótelepi épületek, bizonyos szín- és motívumrendszerek igenis ellensúlyozhatják a hatalmas épülettömbök nyomasztó hatását.
