Tudom, csak nevetne, hogy róla akarván írni állandóan egy Hajnóczy Péter-mondat jut eszembe: „Íme a rettenetes üres, fehér papír, amire írnom kell.” Nézem a rettenetes képernyőt, és nem tudom, emlékeim szövetéből melyik szálat húzzam ki. Meghalt egy író. Meghalt az író. Magával vitte lazán, esterházysan a fél magyar irodalmat. És most nem a vendégszövegekkel élő prózatechnikájára gondoltam.
A hetvenes évek elején tűnt föl egy vékony kis kötettel, amelyben a gyerekkort nem a felnőttségbe, hanem a korba illesztette bele. Megforgatta saját levében az egész Kádár-kort, amikor letette az asztalra a Termelési-regényt. Megtanította kortársait nem tragikusan, bár a szomorúságot sosem mellőzve, tündöklő iróniával viszonyulni meghatározottságainkhoz. Úgy kellett nekünk az a fölénybe oltott szeretetteljes attitűd, amellyel ránézett a dolgokra, a társadalomra, az emberre, mint egy falat kenyér.
Gyógyító ereje volt sajátos szerkesztésű mondatainak, a hátravetett személyes névmásokkal. Csupa stilizáltság volt, menüett lépések egy bivalybőr csizmában lépkedő vasalt korban. Nem volt könnyű, csak könnyed. Néha ólomkönnyed. Írásaira a nagy múltú arisztokrata család tudata ráereszkedett, mint az alkony hűvössége. Sosem tagadta meg származását és sosem azonosult vele teljesen. Sokat mondó, hogy talán legfontosabb könyve, a Harmonia Caelestis címét elkölcsönözte egy hajdan volt másik Esterházy zeneművének éléről.
Amivel azonosult, az az írás hatalma volt. Nem ismertem írót, aki a magyar nyelvnek oly mértékben lett volna birtokában, mint ő. Aki azt olyan biztonsággal, egyszersmind alázattal használta volna. S aki olyan kíváncsi lett volna, mire képes ez a nyelv az ő kezében, s egyáltalán. Programozó matematikusként otthon lehetett a számítógépek világában, mégis vonalas spirálfüzetekbe írt, kézzel, szabályos betűkkel. A szavakhoz fűződő bensőséges viszonya ezt diktálta neki. Rendkívüli munkabírása átsegítette a holtpontokon, folyamatosan fölismert feladatokban létezett.
Nem szokás leírni róla, de most tegyük meg: hívő katolikus volt, ezt a kedvünkért néha a hitetlenség bájával fűszerezte. Híres iróniáját félretéve apjáért fohászkodott a Szent Péter-bazilika előtti főtéren egy régi húsvéton. Lehetővé tette, hogy írásai révén mindazt megtudhassuk tőle és róla, amit ő tudni mert a dolgokról s önmagáról. Fel volt vértezve kisszerűség, rosszindulat és támadások ellen, csak a halállal és a szenvedéssel szemben volt vérttelen.
