Hazaszeretet és Gangnam style

Kiderült, a koreai popzene kelendő, építettek hát köré egy világot. A K-pop rejtelmeit kutattuk Dél-Koreában.

Kiderült, a koreai popzene kelendő, építettek hát köré egy világot. Racionálisan, de egy percre sem feledve, hogy amit eladnak, az a sajátjuk, a hazájuk terméke. Értelem és érzelem csak együtt működhet ilyen hatékonyan. Ugyanakkor a K-pop (és az egyéb koreai művészeti ágak terjesztése) hatalmas, sok százmilliárdos üzlet, ami jócskán túlnő az állami finanszírozási rendszeren. Óriás produkciós cégek lovagolják meg a sikert. Az SM Town egy közülük, Szöulban található tematikus szórakoztató központjukban a műfajban járatlan látogató mindent megtudhat a K-pop rejtelmeiről.

Sikongató tizenéves lánykák, tizenévesnek kinéző huszonéves énekesek, pofonegyszerű, giccsesen érzelmes, slágeres, ám az európai, amerikai lány- és fiúbandákétól alapjában eltérő dalok: elsőre többnyire ennyinek tűnik a koreai popzene. De gondoljon bárki bármit a műfajról, az SM Town boltjában hosszú, tömött sorban állnak a kislányok, hogy kedvenc előadóik relikviáit megvásárolják. A modell – legyen jó vagy rossz hatással a fiatalokra – működik. És nem véletlenül. A produkciós cégek hatalmas energiát és pénzt ölnek bele egy banda felépítésébe. A sztárjelölt előadóknak hosszú évekig kell tréningezniük magukat, mielőtt kilépnek a közönség elé. Tánc, ének, dizájn, és borzasztóan szigorú szerződések: még a magánéletüket is szabályozzák a producerek. Ám ha befutnak, akkor nincs megállás, az 50 milliós Korea az első lépés, aztán jön Japán, majd a felmérhetetlenül nagy kínai piac, végül az Egyesült Államok és Európa. A K-pop, úgy tűnik, ellenállhatatlan. Vannak rajongók, korosztálytól függetlenül, akik a műfaj hatására merültek el a koreai nyelv és a kultúra rejtelmeiben.

Felvetődik persze a kérdés: mi köze a hazaszeretetnek a visítozó kamaszokhoz? Mint ahogy az is, hogy ha ennyi pénz van a K-popban, beszélhetünk-e még egyáltalán nemzeti büszkeségről? De azt is bárki ellenem vetheti, hogy a protekcionizmus más területen nem érvényesül ilyen látványosan Koreában. A filmesek például egy emberként vonultak az utcára néhány éve, amikor a kormány eltörölte a külföldi alkotásokra vonatkozó kvótát, nehéz helyzetbe hozva ezzel a koreai filmipart.

A helyzet tehát jóval bonyolultabb annál, hogy egy hét alatt megfejtse az ember, de az tény, hogy a művészet- és szórakoztatóipari modell, akár az állami, akár a magánrészét nézzük, tökéletesen működik. Elviszi Koreát a világnak. És ez az, amiből rengeteget tanulhatunk. Elsősorban azt, hogyan lehet a saját termékünket sikerre vinni úgy, hogy az egyszerre őrizze meg a hazai ízeket, de legyen nemzetközileg is eladható.

Mert bármit gondolunk is a K-pop-bandákról, vagy a Gangnam style-ról, mindez a tökélyre fejlesztett imázsépítés mintapéldája. Ahogy a szöuli önkéntes táncra perdült a zenére, a 44 kelet-közép-európai fiatal, függetlenül a kulturális háttértől, egyből tudta, hová érkezett.

Egy német cég vállalta ugyan a feladatot, de ők is csak 21 év alatt készültek volna el az alumíniumpanelekkel. Ez túl hosszú időnek tűnt, így megtanultuk inkább a technológiát, és legyártottuk másfél év alatt – mesélte a helyi idegenvezető Szöul egyik ikonikus helyszíne, a Dongdaemun Design Plaza (DDP) előtt állva. Az épület az idén márciusban elhunyt világhírű, iraki születésű építész, Zaha Hadid tervei alapján készült a koreai Samoo iroda közreműködésével. A kulturális és közösségi tér a világ legnagyobb háromdimenziós amorf építménye, melynek külsejét több mint negyvenötezer különleges alumíniumpanel borítja. Ezek elkészítése volt a projekt központi kérdése, hiszen a tervező ragaszkodott a külső felülethez. Külföldi cégek nem tudták teljesíteni a megrendelést, így a koreai gyártók, hogy a tudásbeli hiányosságok ne hátráltassák a nagy jelentőségű beruházást, elsajátították a technológiát, aztán leköröztek benne mindenkit.

A DDP a környező toronyházak tetejéről lepillantva leginkább egy futurisztikus morzsaporszívóhoz hasonlít, a földön állva azonban olyan, mintha szertefutó viharfellegek vagy még inkább szétfolyó álmok között sétálnánk. Zaha Hadid a folyékony formákra koncentrált. A DDP egyszerre közösségi tér és dizájnmúzeum, épület és park, melyet térbeli hajlékonysága tesz folyadékszerűvé. Mindeközben az intézmény oktatási központként is funkcionál – a dizájnerek és a lakosság számára egyaránt. A DDP történelmi helyszínen, az egykori Dongdaemun (korábban Gyeongseong, majd Szöul) Stadion helyén épült fel. A pályán 1925-től kezdve futball- és baseballmeccseket rendeztek, a legjelentősebb esemény a japán megszállás alóli felszabadulás ünnepe volt. Az 1945. augusztus 15-i eseményen 250 ezer koreai ünnepelte hazája szabadságát a lelátókon és a zöld gyepen. A többször felújított épület a 2003-as lebontása előtt bolhapiacként működött. A DDP ötlete a stadion lebontása előtt három évvel fogalmazódott meg először, a tervpályázaton 2007-ben hirdettek nyertest, az épület 2013-ra készült el, és egy évvel később adták át.

Az irodaházak és bevásárlóközpontok övezte DDP hatalmas méretei ellenére sem nyomja agyon az embert. Belesimul a tájba, egészen pontosan saját tájat hoz létre maga körül. A fémtest (és a tetejét borító kertszerű füves terület) így egyszerre külön világ, és mégis szerves része a bevásárlónegyednek. Ennek köszönhetően a kultúra is természetes egyszerűséggel jelenik meg a zsúfolt városrészben. A dizájnmúzeum, az időszaki kiállítások, az interaktív terek és a számtalan esemény, amelyeknek a DDP otthont ad, mind-mind a közösségi élet velejárói. Ezzel a plázázás fogalma is új értelmet nyer, ahogyan a közösségi kultúráé is, hiszen úgy tudunk belépni a művészet terébe, hogy azzal nem lépünk ki a mindennapok megszokott közegéből. Nincs határvonal a kettő között. Ez számunkra a Liget projekt koncepciója miatt lehet izgalmas. Örömteli lenne, ha a Városligetbe tervezett múzeumi negyed hasonló módon értelmezné újra a közösségi élet tereit – amennyiben megvalósul.

A DDP-ben folyamatosan pezseg az élet, ottjártunkkor különösen nagy tömeg lepte el az épületet: iskolásoknak szerveztek kulturális programokat. Egyenruhás tanulók százai álltak sorban a kiállításokra. A tizenévesektől szokatlanul fegyelmezett várakozásnál csak a szabadjára engedett gyermekek okoztak nagyobb meglepetést. Az épület minden szintjére jut egy zongora, amin bárki játszhat, ha kedve tartja. A kötelező programot letudva az iskolások egymás után ültek oda a hangszerhez. Az első zongoristánál még nem volt gyanús a dolog, hiszen ennyi gyerekből mindenhol akad egy, aki magas szinten játszik. Amikor egy társa is a hangszerhez ült, arra gondoltam, zeneiskolásokkal van dolgunk, a huszadik apró művésznél már egyáltalán nem értettem, mi történik. – Koreában minden gyerek tud zongorázni – magyarázta az értetlenségemet látva egyik kísérőnk, majd ő maga is a zongorához pattant. Kérdezte, ki a kedvenc zeneszerzőm, és lelkesen belecsapott Bach egyik művébe.

Mint kiderült, a koreai tanulók jelentős része zeneiskolába jár, és mivel a zongorát övezi a legnagyobb tisztelet, ezen a hangszeren tanulnak játszani. Nem elsősorban a zene szeretete, inkább a szülők elvárása miatt. Az idősebb generáció tagjainak presztízskérdés, hogy leszármazottaik minden téren magasan képzettek legyenek, aki megteheti, beíratja a gyermekét zeneoktatásra. Ez nem része a közoktatásnak, a tanulók magániskolába járnak. – Minden sarkon van egy magán-zeneiskola, és nem kerül sokba a képzés – árulta el kísérőnk.

Miközben beszélgettünk, egy kislány telepedett a zongorához. Lejátszott néhány klasszikus futamot, majd átült a hangszerrel szemközti padra, éppen mellénk. Fülébe fülhallgatót dugott, amelyből környezete számára is jól hallható hangerővel harsant fel az egyik népszerű K-pop fiúbanda slágere. Innentől pedig megszűnt számára a világ. Van, amivel sem Zaha Hadid, sem a kulturális tér nyitottsága, de még Johann Sebastian Bach sem versenyezhet.