Hazaszeretet és Gangnam style

Kiderült, a koreai popzene kelendő, építettek hát köré egy világot. A K-pop rejtelmeit kutattuk Dél-Koreában.

Felcsendül a Gangnam style, és az addig szerényen a sarokban álldogáló dél-koreai önkéntes úgy perdül vad táncra, mintha egész nap erre a pillanatra várt volna. Helyszín: egy kulturális (eszme)csereprogram megnyitója Szöulban. Résztvevők: a visegrádi országok fiatal művészei, producerei, múzeumi szakemberei, újságírói, akik a távol-keleti ország külügyminisztériumának vendégszeretetét élvezik egy héten át. A projekt célja, hogy a cseh, szlovák, lengyel és magyar szakemberek jobban megismerjék a koreai kultúrát.

Ha keveset tudunk is a világnak ezen a felén Dél-Koreáról, Psy dalát, a Gangnam style-t – amelyben lovaglást imitáló tánc kíséretében csinál hülyét magából, és a több mint két és fél milliárdos közönségéből, amely a YouTube-on meghallgatta a remekművet – biztosan nagyon sokan ismerik. Ez a szerzemény az összes létező földrajzi analfabetizmust felülírva rajzolta rá a (zenei) világtérképre Dél-Koreát. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy a hangzatos, Korea–V4 Young Professional Cultural Exchange Camp elnevezésű kulturális csereprogram megnyitóján a házigazdák Psy világhódító slágerével igyekeztek képbe helyezni a résztvevőket az országot illetően.

Korea nagyjából nyolcezer kilométerre van Visegrádtól. Ám a távolság egyéb mércék szerint nehezen értelmezhető. Korea egy másik világ. És bár így alig találunk metszéspontokat (ami alapján magunkra ismerhetnénk), mégis érdemes figyelni rájuk, és tanulni tőlük, mert van mit. És a Gangnam style remek kiindulópont a tanuláshoz.

Néhány nap alatt nem lehet megismerni egy idegen kultúrát. Ám lehet olyan benyomásokat szerezni, amelyeket a hosszabb tartózkodás esetleg elbizonytalanít. Az első benyomásom, hogy Korea tiszteli saját magát. Mindegy, hogy miről van szó, sportról vagy éppen popzenéről, az ország büszke a saját termékére. És ez nem melldöngető hazafiság, hanem józan ésszel meghatározott keretek közé szorított heves érzelem. Tudják, meddig mehetnek el, de addig el is mennek.

A múlt héten két olyan kulturális központba látogattunk el, amelyek ingyenteret adnak az alkotóknak. A hangstúdiótól kezdve a könyvtáron át a konferenciateremig minden a még ismeretlen művészek rendelkezésére áll, hogy kifejezzék önmagukat, hogy hasznot hajtó kulturális vállalkozást hozzanak létre. És ha jól csinálják, vagyis beindul az üzlet, maradhatnak a minden igényt kielégítő komplexumban további fél vagy akár egy évre is. Hiszen akkor nem csak maguknak, az országnak is sikert hoznak, így nem vész kárba a kulturális központokra fordított jelentős állami támogatás.

Kiderült, a koreai popzene kelendő, építettek hát köré egy világot. Racionálisan, de egy percre sem feledve, hogy amit eladnak, az a sajátjuk, a hazájuk terméke. Értelem és érzelem csak együtt működhet ilyen hatékonyan. Ugyanakkor a K-pop (és az egyéb koreai művészeti ágak terjesztése) hatalmas, sok százmilliárdos üzlet, ami jócskán túlnő az állami finanszírozási rendszeren. Óriás produkciós cégek lovagolják meg a sikert. Az SM Town egy közülük, Szöulban található tematikus szórakoztató központjukban a műfajban járatlan látogató mindent megtudhat a K-pop rejtelmeiről.

Sikongató tizenéves lánykák, tizenévesnek kinéző huszonéves énekesek, pofonegyszerű, giccsesen érzelmes, slágeres, ám az európai, amerikai lány- és fiúbandákétól alapjában eltérő dalok: elsőre többnyire ennyinek tűnik a koreai popzene. De gondoljon bárki bármit a műfajról, az SM Town boltjában hosszú, tömött sorban állnak a kislányok, hogy kedvenc előadóik relikviáit megvásárolják. A modell – legyen jó vagy rossz hatással a fiatalokra – működik. És nem véletlenül. A produkciós cégek hatalmas energiát és pénzt ölnek bele egy banda felépítésébe. A sztárjelölt előadóknak hosszú évekig kell tréningezniük magukat, mielőtt kilépnek a közönség elé. Tánc, ének, dizájn, és borzasztóan szigorú szerződések: még a magánéletüket is szabályozzák a producerek. Ám ha befutnak, akkor nincs megállás, az 50 milliós Korea az első lépés, aztán jön Japán, majd a felmérhetetlenül nagy kínai piac, végül az Egyesült Államok és Európa. A K-pop, úgy tűnik, ellenállhatatlan. Vannak rajongók, korosztálytól függetlenül, akik a műfaj hatására merültek el a koreai nyelv és a kultúra rejtelmeiben.

Felvetődik persze a kérdés: mi köze a hazaszeretetnek a visítozó kamaszokhoz? Mint ahogy az is, hogy ha ennyi pénz van a K-popban, beszélhetünk-e még egyáltalán nemzeti büszkeségről? De azt is bárki ellenem vetheti, hogy a protekcionizmus más területen nem érvényesül ilyen látványosan Koreában. A filmesek például egy emberként vonultak az utcára néhány éve, amikor a kormány eltörölte a külföldi alkotásokra vonatkozó kvótát, nehéz helyzetbe hozva ezzel a koreai filmipart.

A helyzet tehát jóval bonyolultabb annál, hogy egy hét alatt megfejtse az ember, de az tény, hogy a művészet- és szórakoztatóipari modell, akár az állami, akár a magánrészét nézzük, tökéletesen működik. Elviszi Koreát a világnak. És ez az, amiből rengeteget tanulhatunk. Elsősorban azt, hogyan lehet a saját termékünket sikerre vinni úgy, hogy az egyszerre őrizze meg a hazai ízeket, de legyen nemzetközileg is eladható.

Mert bármit gondolunk is a K-pop-bandákról, vagy a Gangnam style-ról, mindez a tökélyre fejlesztett imázsépítés mintapéldája. Ahogy a szöuli önkéntes táncra perdült a zenére, a 44 kelet-közép-európai fiatal, függetlenül a kulturális háttértől, egyből tudta, hová érkezett.

Egy német cég vállalta ugyan a feladatot, de ők is csak 21 év alatt készültek volna el az alumíniumpanelekkel. Ez túl hosszú időnek tűnt, így megtanultuk inkább a technológiát, és legyártottuk másfél év alatt – mesélte a helyi idegenvezető Szöul egyik ikonikus helyszíne, a Dongdaemun Design Plaza (DDP) előtt állva. Az épület az idén márciusban elhunyt világhírű, iraki születésű építész, Zaha Hadid tervei alapján készült a koreai Samoo iroda közreműködésével. A kulturális és közösségi tér a világ legnagyobb háromdimenziós amorf építménye, melynek külsejét több mint negyvenötezer különleges alumíniumpanel borítja. Ezek elkészítése volt a projekt központi kérdése, hiszen a tervező ragaszkodott a külső felülethez. Külföldi cégek nem tudták teljesíteni a megrendelést, így a koreai gyártók, hogy a tudásbeli hiányosságok ne hátráltassák a nagy jelentőségű beruházást, elsajátították a technológiát, aztán leköröztek benne mindenkit.

A DDP a környező toronyházak tetejéről lepillantva leginkább egy futurisztikus morzsaporszívóhoz hasonlít, a földön állva azonban olyan, mintha szertefutó viharfellegek vagy még inkább szétfolyó álmok között sétálnánk. Zaha Hadid a folyékony formákra koncentrált. A DDP egyszerre közösségi tér és dizájnmúzeum, épület és park, melyet térbeli hajlékonysága tesz folyadékszerűvé. Mindeközben az intézmény oktatási központként is funkcionál – a dizájnerek és a lakosság számára egyaránt. A DDP történelmi helyszínen, az egykori Dongdaemun (korábban Gyeongseong, majd Szöul) Stadion helyén épült fel. A pályán 1925-től kezdve futball- és baseballmeccseket rendeztek, a legjelentősebb esemény a japán megszállás alóli felszabadulás ünnepe volt. Az 1945. augusztus 15-i eseményen 250 ezer koreai ünnepelte hazája szabadságát a lelátókon és a zöld gyepen. A többször felújított épület a 2003-as lebontása előtt bolhapiacként működött. A DDP ötlete a stadion lebontása előtt három évvel fogalmazódott meg először, a tervpályázaton 2007-ben hirdettek nyertest, az épület 2013-ra készült el, és egy évvel később adták át.

Az irodaházak és bevásárlóközpontok övezte DDP hatalmas méretei ellenére sem nyomja agyon az embert. Belesimul a tájba, egészen pontosan saját tájat hoz létre maga körül. A fémtest (és a tetejét borító kertszerű füves terület) így egyszerre külön világ, és mégis szerves része a bevásárlónegyednek. Ennek köszönhetően a kultúra is természetes egyszerűséggel jelenik meg a zsúfolt városrészben. A dizájnmúzeum, az időszaki kiállítások, az interaktív terek és a számtalan esemény, amelyeknek a DDP otthont ad, mind-mind a közösségi élet velejárói. Ezzel a plázázás fogalma is új értelmet nyer, ahogyan a közösségi kultúráé is, hiszen úgy tudunk belépni a művészet terébe, hogy azzal nem lépünk ki a mindennapok megszokott közegéből. Nincs határvonal a kettő között. Ez számunkra a Liget projekt koncepciója miatt lehet izgalmas. Örömteli lenne, ha a Városligetbe tervezett múzeumi negyed hasonló módon értelmezné újra a közösségi élet tereit – amennyiben megvalósul.

A DDP-ben folyamatosan pezseg az élet, ottjártunkkor különösen nagy tömeg lepte el az épületet: iskolásoknak szerveztek kulturális programokat. Egyenruhás tanulók százai álltak sorban a kiállításokra. A tizenévesektől szokatlanul fegyelmezett várakozásnál csak a szabadjára engedett gyermekek okoztak nagyobb meglepetést. Az épület minden szintjére jut egy zongora, amin bárki játszhat, ha kedve tartja. A kötelező programot letudva az iskolások egymás után ültek oda a hangszerhez. Az első zongoristánál még nem volt gyanús a dolog, hiszen ennyi gyerekből mindenhol akad egy, aki magas szinten játszik. Amikor egy társa is a hangszerhez ült, arra gondoltam, zeneiskolásokkal van dolgunk, a huszadik apró művésznél már egyáltalán nem értettem, mi történik. – Koreában minden gyerek tud zongorázni – magyarázta az értetlenségemet látva egyik kísérőnk, majd ő maga is a zongorához pattant. Kérdezte, ki a kedvenc zeneszerzőm, és lelkesen belecsapott Bach egyik művébe.

Mint kiderült, a koreai tanulók jelentős része zeneiskolába jár, és mivel a zongorát övezi a legnagyobb tisztelet, ezen a hangszeren tanulnak játszani. Nem elsősorban a zene szeretete, inkább a szülők elvárása miatt. Az idősebb generáció tagjainak presztízskérdés, hogy leszármazottaik minden téren magasan képzettek legyenek, aki megteheti, beíratja a gyermekét zeneoktatásra. Ez nem része a közoktatásnak, a tanulók magániskolába járnak. – Minden sarkon van egy magán-zeneiskola, és nem kerül sokba a képzés – árulta el kísérőnk.

Miközben beszélgettünk, egy kislány telepedett a zongorához. Lejátszott néhány klasszikus futamot, majd átült a hangszerrel szemközti padra, éppen mellénk. Fülébe fülhallgatót dugott, amelyből környezete számára is jól hallható hangerővel harsant fel az egyik népszerű K-pop fiúbanda slágere. Innentől pedig megszűnt számára a világ. Van, amivel sem Zaha Hadid, sem a kulturális tér nyitottsága, de még Johann Sebastian Bach sem versenyezhet.