Zenék, avagy a szabadság fokozatai

Két világsztár lépett fel Budapesten: Diana Krall és Keith Jarrett. De csak a ruhájuk színe volt azonos.

Sötétszürke, ujjatlan, kivágott, deréktól bővülő ruha, kékes harisnya, sarkantyús, tűsarkú cipő. Jelmez és divatminta, jóval szolidabb a Glad rag doll című CD borítójánál, amely meglehetősen lenge öltözékben mutatja a szőke előadót. Ha gyakran dívaként jelenítik is meg, Diana Krall nem véletlenül lett jazzlisták éllovasa, Grammy-díjakkal elismert, milliós példányszámban eladott lemezek tulajdonosa.

Eliane Elias volna még említhető, de nincs más a női mezőnyben, aki ilyen jól tudna énekelni és zongorázni. Fátyolos, érzéki hang, remek idő- és ritmusérzék, improvizációs készség, vonzó színpadi egyéniség – ezek a tulajdonságok nyitották meg előtte az utat a jazz világába, hogy aztán a zeneipar felfedezze, és szuperszonikus pályára állítsa a ma 51 éves kanadai muzsikust.

Krall napjaink legnépszerűbb jazzművésze, miközben szakmai körökben halványulóban van csillaga. A közönségsiker kulcsa a termék fogyaszthatósága, a jazz azonban a kreativitás, az újat alkotás művészete. Krallról kiderült, hogy inkább személyiségével, mint zenéjének újszerűségével és egyediségével hat; ráadásul vonzódik elmúlt (jazz)korok, például Nat King Cole világához, ami témaválasztásában is kifejeződik. A kedvelt zongorista-énekes elődnek, majd az 1920-as, ’30-as évek ragtime- és countryzenéjének szentelt lemezét nem véletlenül követte ifjúsága kedvelt popszámainak feldolgozása legújabb, Wallflower című CD-jén: mindegyik a legnagyobb közös osztó jegyében született.

Budapestre akusztikus kvartettel, igazi jazzprogrammal érkezett. Az alaphangot mindjárt az East of the sun látványos szólókkal tűzdelt, lendületesen szvingelő változata megadta, amit szomorú-boldog örökzöldek, brazil szambák egy szál zongorakísérettel, majd végül a kvartettel előadott érzelmes popszámok követtek, a fogadtatás által inspirált sorrendben. Krallt felvillanyozta a környezet: a sokszor előadott dalokat is mély átéléssel énekelte, remek szólókat produkált, oldott hangulatban társalgott a közönséggel. Többször bemutatta társait, okkal: Anthony Wilson gitárossal, Robert Hurst bőgőssel és Karriem Riggins dobossal alkotott együttese a középutas, mainstream jazz felkent képviselőjeként rászolgált a nagyszerű egyéni teljesítményeket is méltányló közönség vastapsára.

„Lady Diana” divattervezők által kreált öltözetének Keith Jarrett sötétszürke inge, laza nadrágja, gumitalpú, puha cipője éppúgy tökéletes ellentéte volt, mint az adott korokhoz, stílusokhoz és nyelvezethez kötődő zenének az Improvizációk szólózongorára címmel beharangozott programja. Nem mintha a keresetlenség a jelen legnagyobb rögtönzőművészének tartott zongorista áruvédjegye volna. A fellépési díját tekintve (is) magasan jegyzett Jarrett jelentősebb tekintély egyes államfőknél, akik kénytelenek menetrend szerinti repülőjáratokkal közlekedni, míg ő, Amerikából átrándulva, a francia tengerparton elfoglalt szálláshelyéről csak különgépen hajlandó ritkán vállalt európai hangversenyeinek helyszíneire, majd még aznap este visszarepülni.

Az, hogy mindössze néhány órát töltött Budapesten, aligha járt hátránnyal fellépésére; a közönség zajainak (mozgás, köhögés, fényképezés) mellőzésére vonatkozó szigorú intelem azonban bénítóan hatott az est légkörére. Pedig rigorózus híre ellenére Jarrett jó kedéllyel lépett a színpadra; a zenét nem kommentálta, de humoros reagálásokkal és kiszólásokkal is kapcsolatot teremtett a közönséggel. Bálványként tisztelt művészként hozzászokhatott a rokonszenv hangos megnyilvánulásaihoz, mégis a számok között, vizét kortyolgatva, hitetlenkedve csóválta a fejét: talán az ünneplés miatt, talán, mert őt magát is meglepte, hogy mi került ki a kezei közül. Mert ez az este nélkülözött minden tervezettséget és programozottságot: az ösztönök, a hangulatok, az érzések engedték szabadjára a megszólalásra váró hangokat.

A nyitódarab váratlanul érhette a szépen megformált dallamok, lágy, moll harmóniák igézetében összesereglett híveket: viharos futamok kergetőztek, ütköztek, atonális hangzatok torlódtak egymásra, idővel lassuló tempóban. Ekkor a kortárs zenei hangzásokkal élő, hangszeres képességei határait kóstolgató Jarrett ült a billentyűk mögött. Ritmikai mederbe csak az utolsó, mélyebb regisztereket mozgósító, az ’50-es években iskolateremtő Lennie Tristano játékát idéző hangfolyam terelődött; a jazzhez ennek volt leginkább köze.

Szünet után egy másik Jarrett lépett a pódiumra. Ráérezve a hallgatóság várakozására, énje „jobbik”, populárisabb oldalát mutatta meg. Rövidebb, a melodikusságot előtérbe állító, olykor egyszerű hangzatokkal élő, az érzelgősség határán egyensúlyozó, onnan egy-egy diszharmonikus fordulattal visszalépő, minden gesztusnak jelentőséget adó, néha váratlanul záruló darabok követték egymást, kompozíciókká rendeződve. A teljes szellemi-érzelmi jelenlétet kívánó rögtönzéseket Jarrett a feszültség által kiváltott fizikai reakciókkal, a zongoraszékből felemelkedve, nyögéssel, dúdolással, arcának mimikájával, szájának csücsörítésével kísérte.

Volt egy vallomása is, amely magyarázatot ad váratlanul létrejött, honfoglalásszámba menő fellépésére. Valószínűleg a hely szelleme és a feléje áradó szeretet indította arra, hogy megemlítse: egyik nagymamája Magyarországon született. Így, bár ezt eddig nem hangsúlyozta, neki is van kötődése ehhez az országhoz.

(Diana Krall koncertje, Müpa, június 30.; Keith Jarrett koncertje, Müpa, július 3.)