Zenék, avagy a szabadság fokozatai

Két világsztár lépett fel Budapesten: Diana Krall és Keith Jarrett. De csak a ruhájuk színe volt azonos.

„Lady Diana” divattervezők által kreált öltözetének Keith Jarrett sötétszürke inge, laza nadrágja, gumitalpú, puha cipője éppúgy tökéletes ellentéte volt, mint az adott korokhoz, stílusokhoz és nyelvezethez kötődő zenének az Improvizációk szólózongorára címmel beharangozott programja. Nem mintha a keresetlenség a jelen legnagyobb rögtönzőművészének tartott zongorista áruvédjegye volna. A fellépési díját tekintve (is) magasan jegyzett Jarrett jelentősebb tekintély egyes államfőknél, akik kénytelenek menetrend szerinti repülőjáratokkal közlekedni, míg ő, Amerikából átrándulva, a francia tengerparton elfoglalt szálláshelyéről csak különgépen hajlandó ritkán vállalt európai hangversenyeinek helyszíneire, majd még aznap este visszarepülni.

Az, hogy mindössze néhány órát töltött Budapesten, aligha járt hátránnyal fellépésére; a közönség zajainak (mozgás, köhögés, fényképezés) mellőzésére vonatkozó szigorú intelem azonban bénítóan hatott az est légkörére. Pedig rigorózus híre ellenére Jarrett jó kedéllyel lépett a színpadra; a zenét nem kommentálta, de humoros reagálásokkal és kiszólásokkal is kapcsolatot teremtett a közönséggel. Bálványként tisztelt művészként hozzászokhatott a rokonszenv hangos megnyilvánulásaihoz, mégis a számok között, vizét kortyolgatva, hitetlenkedve csóválta a fejét: talán az ünneplés miatt, talán, mert őt magát is meglepte, hogy mi került ki a kezei közül. Mert ez az este nélkülözött minden tervezettséget és programozottságot: az ösztönök, a hangulatok, az érzések engedték szabadjára a megszólalásra váró hangokat.

A nyitódarab váratlanul érhette a szépen megformált dallamok, lágy, moll harmóniák igézetében összesereglett híveket: viharos futamok kergetőztek, ütköztek, atonális hangzatok torlódtak egymásra, idővel lassuló tempóban. Ekkor a kortárs zenei hangzásokkal élő, hangszeres képességei határait kóstolgató Jarrett ült a billentyűk mögött. Ritmikai mederbe csak az utolsó, mélyebb regisztereket mozgósító, az ’50-es években iskolateremtő Lennie Tristano játékát idéző hangfolyam terelődött; a jazzhez ennek volt leginkább köze.

Szünet után egy másik Jarrett lépett a pódiumra. Ráérezve a hallgatóság várakozására, énje „jobbik”, populárisabb oldalát mutatta meg. Rövidebb, a melodikusságot előtérbe állító, olykor egyszerű hangzatokkal élő, az érzelgősség határán egyensúlyozó, onnan egy-egy diszharmonikus fordulattal visszalépő, minden gesztusnak jelentőséget adó, néha váratlanul záruló darabok követték egymást, kompozíciókká rendeződve. A teljes szellemi-érzelmi jelenlétet kívánó rögtönzéseket Jarrett a feszültség által kiváltott fizikai reakciókkal, a zongoraszékből felemelkedve, nyögéssel, dúdolással, arcának mimikájával, szájának csücsörítésével kísérte.

Volt egy vallomása is, amely magyarázatot ad váratlanul létrejött, honfoglalásszámba menő fellépésére. Valószínűleg a hely szelleme és a feléje áradó szeretet indította arra, hogy megemlítse: egyik nagymamája Magyarországon született. Így, bár ezt eddig nem hangsúlyozta, neki is van kötődése ehhez az országhoz.

(Diana Krall koncertje, Müpa, június 30.; Keith Jarrett koncertje, Müpa, július 3.)