A Kaposfest Magyarország legizgalmasabb fesztiválja, amely még a művészeti vezetésben történt tavalyi hirtelen változást is előnyére tudta fordítani. A fiatalos, lendületes programsorozat élményszintje olyan magas, hogy érdeklődéstől, előképzettségtől függetlenül mindenkit magával ragad, és még azokat is lebilincseli, akik kulturálisan a nagy könnyűzenei fesztiválokon szocializálódtak. A legfiatalabb résztvevő még bőven tíz év alatt van, a legidősebb pedig már bottal jár. Egyetemisták, nagyszülők, szakmabeliek és a komolyzenével épp csak ismerkedők együtt tudnak lélegezni, egyszerre tör ki belőlük a csodálat sóhaja és a lelkesedés ovációja. Mondhatnánk, hogy hát persze, Bach, Haydn, Mozart, Bartók képes erre, de a titok lényege mégsem a több évszázados receptben, a kottában rejlik, hanem a tálalásban, az előadásban. A Kaposfest pedig azért képes egy hullámhosszra hozni bárkit, mindenkit, aki belekóstol, mert kinyitja a szívet-lelket, előadónál és közönségnél egyaránt.
Ide nem azért jönnek a zenészek, hogy magas honoráriumért játszanak, nem is azért, mert a Kaposfest akkorát dobna az életrajzukon, és még csak nem is azért, mert a két művészeti vezető, Baráti Kristóf és Várdai István kérésére kínos lenne nemet mondani. Ide a zene szeretetéért jár mindenki, a muzsikusok és hallgatóság is. Éppen ezért a koncerteket nem letudják, még csak nem is tisztességgel helytállnak a művészek, hanem igazi örömzene zajlik. Pont úgy, mint egy jól sikerült karaoke-partin, vagy a közös tábortűzi éneklésnél, csak itt éppen a legnemesebb dallamok szólalnak meg a lehető legjobb minőségben világszínvonalon, világhírű művészek előadásában. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a hivatásos néptáncosok táncházba indulnak: nem dolgozni mennek, hanem élvezni szeretnék a táncot, amelyet mellesleg hivatásukként is magas fokon űznek, esetleg kipróbálni olyan partnerrel is, akivel színpadon még nem táncoltak együtt. Úgyis mondhatnánk: buliznak.
A Kaposfest is egy nagy buli, a szórakozás legnemesebb fajtája, ahol semmi sem kötelező, de mindent szabad, ami előbbre visz. Pont ezért teljességgel sznobmentes terület, ami azért a komolyzene műfajában nem feltétlenül általános eset. Ez a varázsa pedig valóban képes megszólítani a fiatalokat, azokat is, akiket feszélyez a gondolat, hogy egy koncertre milyen ruhában menjenek, ott hogy üljenek, mit illik és mit nem. A Szivárvány Kultúrpalotában ugyanis könnyed nyári ruhában, a földön kényelmes pózban, párnán ülve is lehet értékes muzsikát hallgatni. A műsorszerkesztés látszólag nem tudatos, sokszor előfordul kisebb változás is, mégis valahogy nagyon egységes a kép, mindig vannak könnyebben befogadható művek és olyanok is, amelyektől önmagukban talán sokan tartanak. Ilyen például Bartók 3. vonósnégyese, amely például a könnyen emészthető Mozart Esz-dúr Klarinéttrió után szólalt meg, és azokat is magával ragadta, akik előtte Bartókot inkább tisztelték, mint hallgatták.
Persze, ehhez olyan előadók kellettek, mint például a Gringolts Kvartett, akik hétfő este Haydn Béka fedőnevű vonósnégyesét játszották, az utolsó Porosz-kvartettet, amely az utolsó tétel jellegzetes kettősfogásának brekegésre emlékeztető hangzásáról kapta a nevét. Haydn tréfás ember volt, mindenki ismeri legalább a Búcsúszimfónia történetét, de azt a zenei szövetbe bújtatott mókát, amit a legnemesebb értelemben vett tréfák közé sorolhatunk, kevés muzsikus képes ennyire ízlésesen, mégis szórakoztatóan a közönség elé tárni. Vissza kell térnem a korábbi megállapításomhoz: ez a zene alapos ismeretének és határtalan szeretetének a találkozása.
A Gringolts Kvartett magával ragadó előadása után másnap Bartók rendkívül komplex és nehéz technikai megoldásokban bővelkedő 3. vonósnégyesével álltak színpadra, olyan expresszív és lebilincselő interpretációval, amilyent ritkán hallani. A komoly művek mellett játszva tanít a Kaposfest: a Béka-kvartett után osztogatott gumicukor béka miatt valószínűleg mindenki örökre megjegyzi ennek a vonósnégyesnek a nevét, és a 3. Bartók-vonósnégyes után elfogyasztott Philadelphia Cheese Steak szendvics pedig azt rögzíti kitörölhetetlenül a memóriában, hogy ezt a művet Philadelphiában mutatták be először. Rengeteg ilyen kapcsolódási pontban bővelkedik a fesztivál, szinte minden koncerthez kötődik valamilyen gasztronómiai vagy egyéb vonatkozású program, akár apróság, akár egy nagyobb volumenű kiállítás, lényegében példát mutat abból, hogyan is lehet érdekessé tenni az ismeretszerzést. Ezt remekül egészítik ki Bősze Ádám műsorvezetései és Tóth Endre műismertető előadásai.
A hétfő-keddi kínálatból ki kell még emelni a Kegelstatt („Tekepálya”)-triót, amit állítólag Mozart kuglizás közben szerzett, és amelyben Kohán István klarinétja és Genevieve Strosser brácsája gyakorlatilag úgy beszélgetett egymással, mint két együtt táncoló partner, mindezt kiegészítve Farkas Gábor tökéletesen illeszkedő zongorajátékával. César Franck nagy A-dúr szonátája valószínűleg sokak nagy kedvencévé vált,az eredetileg hegedű-zongora párosra íródott művet Várdai István a szerző által jóváhagyott cselló-átiratban vezette elő Nelson Goernerrel. Várdai István legnagyobb titka, hogy eggyé válik hangszerével, a zeneszerzővel, a művel, és magával a dallamokkal is. Olyan, mint egy médium, aki csak közvetít, és így a maga teljességében árad a muzsika. Ha ő játszik, lehetetlen nem odafigyelni, lehetetlen nem a hatása alá kerülni, az ő játékától a közönség is eggyé forr a dallamokkal. Hasonló jelenség Kirill Troussov, Yehudi Menuhin egykori tanítványa, aki Mendelssohn drámai, virtuóz, lírai és éteri hangzását egyaránt felsorakoztató F-dúr hegedű-zongora szonátáját szólaltatta meg Julien Quentinnel, hasonlóan magával ragadva a közönséget. A Kaposfest saját ösztöndíjasának, a Virtuózokból ismert Néveri Bencének is lehetőséget adott arra, hogy beszámoljon az előző évben szerzett tudásáról, ő Anna Boekével játszott blockflötén.
