Övék volt a világ és a heti ötvenhat dollár

Kizsákmányolta a szocialista állam a magyar artistákat, ők mégis úgy emlékeznek: szép életük volt.

Mindenki szegény volt, és boldog – ma már így látja a hatvanas-hetvenes évek cirkuszát a két, hetven év felett járó artista, Mazán Jánosné Ágnes és Schneller Károlyné Vilma. Nem a szegénység volt a rossz, inkább az akkori állami Országos Cirkuszvállalat hétköznapi szemétkedései. Néha egyszerűen eltűntek a vállalati fiókok mélyén a jobb külföldi felkérések. Volt, hogy a magyar cirkusz azt válaszolta az érdeklődőknek: a művészek már foglaltak, és mást küldött helyettük a nyugat-európai vagy az amerikai utakra.

És olyan is volt, hogy a társulatvezető felhívta Ágnest, hogy jobb lenne, ha a féléves gyerekét a bulgáriai turné alatt inkább otthon hagyná, mert nem lesz mit ennie. Ágnes rögtön sírva fakadt. Lehetetlenség lett volna hónapokra elszakadni egy ilyen kicsi gyerektől, ráadásul nem is lett volna kire hagynia. Erre nemet mondott. De a felkérést visszautasítani nem lehetett, az már munkamegtagadás lett volna. Még akkor sem mondhatott semmit, amikor a hét és fél hónapos gyerekkel útnak indították a Szovjetunióba.

A rendszerváltásig a magyar artisták az állami cirkusz alkalmazottai voltak. Csak így volt lehetőség külföldi megbízásokat elvállalni. Oda mehettek, ahova engedték, vagy éppen kiküldték őket. „Ruszkiba menni” büntetésnek számított. Egy-egy amerikai turné után számítani lehetett arra, hogy legközelebb a Szovjetunióban köt ki az artista. De pillanatok alatt egy nyolc-kilenc hónapos szovjet körúton találhatta magát az is, akinek túl nagy szája volt.

És ők nem arról voltak híresek, hogy mindenre csak bólogatnak. Ezért többször is kénytelenek voltak felpakolni a családot, és hónapokra elköltözni egy olyan országba, ahol gyakorlatilag nem volt mit enni. „Az orosz közönség szerette legjobban a cirkuszt. Nyalábszám kaptuk a virágcsokrokat. Nagy volt a szeretet, de ezenkívül semmi, még szappan sem” – meséli Mazán Jánosné. Ők akkor forgó perzsen léptek fel a férjével; ez azt jelenti, hogy egy forgó rúdon mutatták be a trükköket. Sok kellékkel utaztak, ezért senkinek nem tűnt fel, hogy a rekvizitekhez hozzácsomagoltak nyolc hónapra elegendő szappant, sampont, kávét, de bepakolták a teljes ruhatárukat is. Kint mindent eladtak, hogy megéljenek, még a fehérneműt is. Volt rá kereslet, hiszen akkor, a hetvenes évek elején kint szinte semmit nem lehetett kapni.

Hozni viszont semmit nem hoztak Nyugatról, pedig akkoriban jól ment itthon a nyugati árukkal való feketekereskedelem. Sokszor találkoztak disszidensekkel, de csomagot tőlük sem mertek elvenni. Nem akartak kockáztatni, mert szerették a munkájukat, és szerettek utazni. Ők tényleg elmondhatják magukról, hogy bejárták a világot. Azt mondják: ezért megérte. Pedig gyakorlatilag kirabolta őket a rendszer. A vállalatnak leadott gázsit sosem látták viszont. Sem akkor, sem pedig most, nyugdíj formájában. Bár a testükkel dolgoztak, legalább olyan keményen, mint a sportolók, mégis mindketten csak tíz-egynéhány évvel ezelőtt tették le a cigit. Másképp nem lehetett kibírni.

Nem csak Keleten, Nyugaton is szegények voltak a magyar artisták. Ott ugyan lett volna mit vásárolni, csak nem azért a pénzért, amit ők kaptak. A napidíjból még takarékoskodni is kellett, mert az otthoni fizetésből nem éltek volna meg. A közalkalmazotti bértábla legalacsonyabb sávjába tartoztak az artisták, úgy, hogy közben kellékről, jelmezről, kamionról, az állatok ellátásáról és minden egyéb külföldi költségükről saját maguk gondoskodtak. Nem beszélve a gyerekek külföldi tartózkodásáról, amit nyilván nem a vállalat fizetett.

Itthon azt hitték, hogy nagyon jól élnek, és hogy halálra keresik magukat. Közben mindenen spóroltak. A leglehetetlenebb helyeken főztek. Svédországban, az ötcsillagos szállodában Rodolfo, a legendás bűvész kopogott át Schneller Károlynéhoz: „Drágaságom, te főzöd a perkeltet? Nyisd ki az ablakot, mindenütt érezni!” Rudi bácsinak jó volt a szimata: valóban Vilma főzte a perkeltet a hotel fürdőszobájában, egy rezsón. Utána gyorsan elmosogattak, a szemetet utcai kukákba dobták ki, hogy le ne bukjanak. Teljesen mindennaposak voltak az ilyen zugfőzések az ötcsillagos szállodákban – a hotelek költségét nyilván a helyi cirkusz állta, ahol felléptek. Az 1969-es amerikai turnén mégis sikerült annyi pénzt spórolni, hogy utána már lakást tudtak venni Mazánék. De így is csak a töredékét kapták meg annak a pénznek, amit kint kerestek: heti 300–500 dollárból heti 56 dollárt.

Háromszor is megkérdeztem, hogy miért nem mentek el külföldre, hiszen ott volt a lehetőség, és egyébként is, utazással telt az életük nagy része. De ők csak rázták a fejüket. Magyarország a hazájuk, itt volt a családjuk, itt voltak a barátaik. És az is riasztotta őket, hogy volt olyan ismerősük, akinek nem sikerült, és beleroppant a külföldi magányba. Nem akartak örökké idegenek lenni. Attól is féltek, hogy az otthon maradt rokonokon, barátokon verik majd le az ő disszidálásukat. Pedig egyébként is kevés időt töltöttek Magyarországon.

Volt úgy, hogy négy-öt évig egyfolytában utaztak. De végleg nem mentek el még akkor sem, amikor nagyon jó ajánlatokat kaptak. Schneller Károlynak és feleségének azt ígérték, hogy tíz év alatt összegyűjthetik százéves magyarországi fizetésüket. Mazánéknak már elő is volt készítve a letelepedésük Amerikában. Végül a lányukat, az ötéves Anikót kérdezték meg, aki azt mondta: inkább menjenek haza. Hazamentek. Valójában soha nem gondoltak komolyan arra, hogy másképp is lehetne.

Megtehették volna, hogy felmondanak a magyar cirkusznál, de ezzel a szakmai és egzisztenciális bukást kockáztatták volna. A vállalatnak nyilván érdeke volt, hogy az artisták az ő alkalmazásában álljanak, és leadják a külföldi gázsijukat. A hetvenes években megpróbálkoztak a felmondással. Mindkettejüktől ugyanazt kérdezték: „És szerintetek kaptok majd útlevelet? Biztosan?” Sehogy sem lehetett kiszállni.

A két artistanő a cirkusz alkalmazottja maradt, egészen addig, amíg a rendszerváltás utáni privatizáció miatt el nem kezdték idő előtt nyugdíjba küldeni az artistákat. Utána is dolgoztak még tíz évig, másképp nem lehetett kijönni a nyugdíjból. Unokáik születtek, aztán megözvegyültek. Azóta ritkábban veszik elő a fotóalbumokat, amelyek a világ nevezetességeivel és a férjükkel közös fényképekkel vannak tele. De azért jókedvűek, fürgék, és tele vannak vidám történetekkel. Szeretnek főzni, szeretik a kutyáikat meg a kertet, és nem szeretnek gyötrődni azon, ami elmúlt. Ma is barátok, és örülnek, ha látják a régi kollégáikat. Csak az egykori állami vállalat viselt dolgairól nem beszélnek, egymás között sem, soha.