– Tíz év után szólal meg újra Magyar requiem című műve. Másképp szól ennyi idő után?
– Az idei bemutató az Ars Sacra fesztivál kérése volt. A szervezők közül többen ott voltak tíz évvel ezelőtt az ősbemutatón az Olasz Intézetben, ahol a Magyar Rádió Zenei Együttesei, Meláth Andrea és Molnár András énekes szólisták közreműködésével előadta a Magyar requiemet. Akkor nem volt vele sok dolgom, a mű a Németh László Alapítvány pályázatának díjnyertes darabja volt, a bemutatását az MR együttesei vállalták. Nekem csak a szólistákat kellett megneveznem. Az idei előadással más volt a helyzet. Ezúttal az esemény előadóiról, helyszínéről, műsoráról nekem kellett gondoskodnom. Az egykori előadókból csak a Magyar Rádió énekkara ugyanaz, a zenekar a kiegészített Budapesti Vonósok, a szólisták pedig Wiedemann Bernadett és Bándi János lesznek.
– Ez a mű, Brahms Német requiemjéhez hasonlóan, nem szövegében, csak mondanivalójában utal az egyházi szertartásra.
– Maga a Magyar requiem nem liturgikus szövegre készült. Jelen esetben a mű szövege hat költő – Gömöri György, Sinka István, Vas István, Fodor András, Füst Milán, Nagy Gáspár – verseiből áll össze, amelyeket az 1956, te csillag című kötetből válogattam. A liturgikus gyászmiseszöveg egy mondata is helyet kap, mintegy emblémaszerűen, az utolsó versbe rejtve: „Requiem aeternam dona eis Domine!” A műnek egy pontján, katartikus pillanatban, székelyföldi népdal is megszólal egy szál énekhangon, zenekari kíséret nélkül: „Árva vagyok, nincs gyámolom / Még a vizet is gyászolom. / Árva vagyok, mint a madár / Ki a felhőn odafent jár.” Máshol pedig a hangszeres kíséretben jelenik meg két népdal. Az egyik a Meghalok, meghalok, még beteg sem vagyok kezdetű zoborvidéki népdal, amelyet Kodály két csodálatos női kari művében is feldolgozott, másodjára 1957-ben.
– A ma esti hangversenyen a Magyar requiem előtt számos, egymás mellett ritkán hallható mű szólal meg.
– A műsor összeállításában az a szándék vezetett, hogy az 1956-os megemlékezések kapcsán sokat játszott Egmont-nyitányt mellőzve más úton induljak el. Inkább az ünnep gondolatkörébe hangulatukban illeszkedő műveket szedtem csokorba. Elsőnek Haydn La passione-ként ismet f-moll szimfóniáját választottam, hozzá Liszt Funérailles című zongoraművét és Puccini Krizantémok című, barátja elvesztését gyászoló vonósdarabját társítottam. Liszt zongoraműve nemcsak hangulatilag, hanem programjában is szerves része a műsornak, hiszen az alkotás a magyar szabadságharc leverésének hírére készült. A második részben Janácek Elhagyatott ösvényen című zongoraciklusából kiragadott, általam vonószenekarra átírt három tételt hallhatjuk.
– Azóta új művet is írt a témában, ezt majd októberben hallhatjuk. Mennyiben más ez?
– Őszi zsoltárokat idén írtam, a bemutatója október 23-án lesz Szegeden. Ezúttal más nézőpontból közelítettem meg a kérdést. Nem gyásszal zárul, amint azt a Magyar requiemmel tettem. A végkicsengés Kölcsey Ferenc 1826-os, Mohács című esszéjének felemelő gondolata: „Szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságnak! Csináljátok a békesség műveit temérdekekké! Álljatok elő lángénekkel!” A művet indító Pilinszky Hasonlat és Nagy Gáspár Öröknyár – elmúltam 9 éves című versek a mély fájdalom, a reménytelenség hangján szólnak. Majd a reményt láttató ószövetségi zsoltárokon keresztül jutunk Kölcsey gondolatáig. Így az ’56 emlékére írt mű a tíz évvel ezelőtti Magyar requiemben felvetett gondolataim folytatásának tekinthető.
Nógrádi Péter művét ma este hét órakor hallhatjuk a Várkert bazárban (Budapest I. kerület, Ybl Miklós tér 2–6.) az 1956-os forradalom hatvanadik évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepi hangverseny záródarabjaként. Az Ars Sacra fesztivál részeként elhangzó, ingyenesen látogatható koncert azért is különleges, mivel programja nem a megszokott, ’56-os tematikájú műveket sorolja fel, hanem Nógrádi Péter szerkesztésében egymás mellett ritkán hallható opuszok csendülnek fel, például Liszt Ferenc Funérailles című zongoraműve, amely az 1948–49-es szabadságharc leverésének hírére készült, vagy több, hangulatában a gyászhoz kapcsolódó alkotás. A Magyar requiem egyfajta folytatásának fogható fel Nógrádi Péter idén írt Őszi zsoltárok című műve, ezt a forradalom hatvanadik évfordulója napján, október 23-án Szegeden hallhatja a közönség este hét órakor a Szegedi Nemzeti Színházban. A Magyar Művészeti Akadémia által szervezett ünnepi hangversenyen az Őszi zsoltárok mellett Kocsár Miklós Emlékképek a XX. század 50-es éveiből – vázlatok szimfonikus zenekarra, Tóth Péter Elégia – I. M. 1956 és Balassa Sándor Október virágai op. 77 című alkotása mellett a forradalom napjainak emblematikus műve, Beethoven Egmont-nyitánya hangzik el a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor kórus közreműködésével.
– Erre a folytatásra tudatosan készült?
– Egyáltalán nem. Amikor jelentkeztem a Németh László Alapítvány pályázatára, nem gondoltam, hogy évtizeddel később ezen az úton tovább is lehet jutni.
– Van a gondolati síkon túl zeneileg is kapocs a két mű között?
– Annyiban hasonlítanak, hogy mindkettőben megjelennek tradicionális egyházi dallamok, magyar népdalok. Ugyanakkor a két mű gondolati beállítottságának, hangvételének különbözőségét mégis fontosabbnak érzem. A fent említett, Kölcsey-gondolattal lepecsételt művel az volt a szándékom, hogy az ünnep máig tartó hatását hangsúlyozzam, nyomatékosítsam, hogy vádaskodás helyett emelt fővel idézzük meg a hatvan éve történteket: a hősök emléke, a tengernyi szenvedés egyszer végre kapjon igazi értelmet, és a megbocsátás is kifejezésre juthasson.
