Lassan csak a celluloid marad a II. világháborúból

Sorsfordító pillanatok, amelyek a retinánkba égnek. A Times Square-i csók is már csak celluloidemlék.

„Mindenki ünnepelt, és bennem is már volt már néhány ital” – így vallott a második világháború és a 20. század egyik legikonikusabb fényképéről az egyik főszereplő, George Mendonsa.

A Rhode Island-i tengerész fényképét a japánok kapitulációjakor, 1945. augusztus 14-én a New York-i Times Square-en ünneplők tömegében lőtte a Life magazin fotósa. Ugyan a „csókról” készült még felvétel, Alfred Eisenstaedt képe vált híressé. A pár kilétéről egészen sokáig nem tudtak semmit, s a magazin 1980-as felhívása után – hogy ki is csókol kicsodát – csak 2005-ben a Yale Egyetem fotószakértőinek sikerült minden kétséget kizáróan megállapítaniuk, hogy a múlt szombaton 92 éves korában elhunyt Greta Friedman és a most 93 éves Mendonsa szerepel a felvételen.

A hatvanadik évfordulón egyébként a matróz maga ismerte el, hogy örömében már elég jól volt, és nem csak a fogorvosi asszisztensként dolgozó Friedmant „kapta le” akkor és ott a téren.

A képről az idők során sok részlet kiderült, így az is, hogy az egyetlen felismerhető ember, a pár mögött álló, Rita nevű nő később az előtte csókolózó matróz felesége lett.

Aztán néhány éve a politikai korrektség is kikezdte a képet, mondván a kompozíció nem a győzelmi mámor jelképe, mint inkább a beleegyezés nélküli szexuális erőszaké. Mendonsa ugyanis találomra választotta ki a megcsókolni kívánt fiatal nőket, miközben nekik nem volt választásuk, hogy belemennek-e, mert a matróz hátulról letámadta őket, és idejük sem volt reagálni.

A tengerész úgy védekezett, abban a pillanatban leírhatatlan hálát érzett a sebesülteket gondozó nővérek iránt, akik a legnagyobb odaadással és alázattal tették a munkájukat a frontvonal mögött, s ezt örömében így szerette volna kifejezni.

A szexuális erőszak vádja még akkor sem csitult, amikor az érintett nő, Friedman a Navy Times lapnak adott interjújában szögezte le, nem érezte magát megtámadott félnek.

„Nem emlékszem olyan emberre, aki támadásként tekintett volna rá. Ez egyszerűen az örömmámor pillanata volt”

– emlékezett a történtekre.

Az ikonikus fotók körül természetesen folyamatosak a viták. Elsősorban arról, hogy mennyire hitelesek, illetve hogy kik szerepelnek rajtuk.

A második világháború másik legendás képéről, az amerikai zászlót a japán Ivo Dzsima szigetén felállító tengerészgyalogosokról készült felvételről – amelyről eddig úgy volt ismert, hogy Henry Hansen, Ernest Thomas, Harold Schier, Charles Lindberg, Louis Charlo és James Michels látható rajta – például két hete kiderült, hogy két, korábban vélt személy nem is szerepel rajta. Egy friss azonosítás szerint Charlo és Michels helyett John Bradley és Philip Ward volt ott a „történelmi” pillanatban.

Az Ivo Dzsima-i kép közben azért is érdekes, mert később egy beállított jelenet, a másodjára megrendezett zászlóállítás vált híressé, abból lett bronzszobor is, amely ma az amerikai hadsereg bátorságának is szimbóluma egyben, s az arlingtoni katonai temetőben hirdeti e magasztos eszmét.

Az eredeti pillanat, amelynek két résztvevőjét most azonosították, közben egy fotós malőr miatt maradt ki a történelemből.

Hasonló, máig tartó vita folyik a magyar származású Robert Capa nyolcvan éve, 1936. szeptember 5-én készített, A milicista halála című fényképe körül. Az évtizedek alatt több talány tapadt rá, mint ahány választ megtudtunk a felvétel keletkezéstörténetéről. A képen elvileg egy épp a halál pillanatában megörökített, a fasiszta Franco ellen harcoló milicista látható, ám sokak szerint megrendezett jelenetről van szó, amely ráadásul még csak nem is ott készült, ahol Capa állította.

A kétség természeten jogos, hiszen mindenki elvárná, hogy a lehető legobjektívebben örökítsenek meg ilyen helyzeteket, ám a vita nagyjából egyidős a háborús fotók létével. Egy képet ugyanis lehet úgy manipulálni, hogy ezt, vagy azt lásson bele az ember, s tették ezt nem egyszer a történelemben, ahogy ma is van rá szép számmal példa.

A kérdés talán leginkább az, hogy a befogadó, a néző milyen jelentéstartalmat szeretne egy-egy ilyen alkotás mögé látni, illetve az adott fénykép hozza azt az érzelmi tartalmat, amelyet az adott eseménnyel kapcsolatban az alkotó szeretne éreztetni. Capa hozta a drámai pillanatot, kétség sem fér hozzá.

Történészszemmel – s jelen sorok szerzője is így érzi – azonban érdemes minden esetben a történelmi hűségre koncentrálni. Ergo egy beállított fotó eredetinek eladni szemfényvesztés.

S hogy vajon mit sugallnak a második világháborús fotók, azt lassan csak a celluloidról olvashatjuk le, hiszen a résztvevők, a korszak fiatal felnőttjei lassan nem lesznek közöttünk.