Tánc alá címmel jelentkezett a Fanfara Complexa, az alapvetően moldvai zenét játszó együttes tagjai saját számaikkal a világzene moldvai vonulatát képviselik. Moldva a régóta folyó, sokrétű román asszimilációs törekvések ellenére rengeteget megőrzött az archaikus magyar népi hagyományokból, különösen zenei öröksége gazdag.
Bővelkedik a középkori és reneszánsz gyökerekben, sőt a még régebbi eredetű dallamokban is. Autentikus hangszerelése ebből az örökségből szintén sokat hordoz. Ha feldolgozásként tálalják, különösen manapság, amikor a Balkán felől hódítanak a rezesek és a szaxofonok, akkor is érdemes ezt a vonalat valamilyen formában megőrizni, felmutatni. Már csak azért is, mert a moldvai dialektus a magyar népzenének egy nagyon gazdag tárháza, amely ezer szállal kötődik más tájegységek muzsikájához, és így az egész Kárpát-medencében természetesnek hat.
Miért is írom mindezt? Azért, mert a Fanfara Complexa muzsikájában gyakorlatilag nagyítóval kell keresni a magyar elemeket, többnyire román, balkáni jellegű dallamok uralják a számokat, miközben itt-ott megcsillantják, hogy a magyar dallamokat mennyivel magától értetődőbben játsszák. Ők ugyanis azt is tudják, erre példa a 150 évvel ezelőtti felszabadítási kísérletnek indult Klapka-légiónak emléket állító számuk vagy az utolsó dal, az egyetlen vokális szám a lemezen. Ez a Kórház ballada, amely egyszerre ironikus és a legkomolyabb formában hagyományőrző, abban az értelemben, hogy a régi formák, dallamok és szövegek mentén enyhén archaizáló szövegű ballada készült.
Nyomokban jelen van benne még a gyimesi lassú és sebes magyaros táncrendje is, amely szervesen épül az egész magyar nyelvterületen érvényes balladahagyományba, a humor és az egyéni hang tökéletesen illeszkedik a népköltészet szigorú szabályai alkotta szerkezetbe. Nemcsak számomra ez a legemlékezetesebb pillanata a lemeznek, de másoktól is ugyanezt hallottam, és ennek csak részben oka az énekhang utáni sóvárgás. Ez bizony egy ízig-vérig magyar dallam, amely ebben a magyarországi közegben már első hallásra ismerősen cseng. Egy olyan melódia, amelyet fél perc után már magunk is dúdolunk.
Persze ezzel nem azt mondom, hogy nem értékesek a román hagyományba ágyazott számok, vagy nem lehengerlően virtuóz a Kalakort című szám, és nem egészen különleges Balogh Kálmán cimbalmos és Johannes „Szickán” Olsson harmonikás közreműködése. Ahogy a Budapesti csángók című szám egy táncházi közeget idéz meg, a Királyhágó az erdélyi hangzásvilágot hozza, és még hosszan sorolhatnánk az erényeit a lemeznek. Ezek közé tartozik, hogy a zenészek közötti összhang példaértékű, és a szaxofonok tökéletesen belesimulnak a koboz hangszínébe. Engem mégis a magyar dallam szólított meg, és talán nem véletlenül.
(Fanfara Complexa: Tánc alá. Fonó, 2016.)
