Amikor a sárkány beállhatott a téeszbe csősznek

Valóban megszelídíthetjük a sárkányokat, mint a Shrek-beli Szamár a szerelmét?

Hűvös barlangokban húzzák meg magukat, saját magas testhőmérsékletük csökkentésére elefántvért használnak. Az elefántok amúgy is esküdt ellenségeik: az ormányos állatok testtömegükkel igyekeznek agyonnyomni a tűzokádó szörnyeket. Kitalálhatták már: a sárkányokról beszélünk, akik a középkori enciklopédiák leírásaiban jóval veszedelmesebb lénynek tűnnek a híres egyfejűnél, vagy a Shrek-beli Szamár hosszú szempillájú szívszerelménél. De meg lehet szelídíteni valóban a sárkányokat, vagy ha képzeletbeli jó barátunkká tesszük is őket, eredendő vonakodásunkat nem tudjuk csillapítani? Erre a kérdésre is keresték a választ a Petőfi Irodalmi Múzeum kerekasztalának vendégei szerda este. Az apropót a PIM időszaki kiállítása is adta: november 6-áig még megtekinthető a veszedelmes lény kultúrtörténetéről szóló tárlat, mi is írtuk róla márciusban.

A sárkányábrázolás időbeli módosulásainak egyik legérdekesebb példájával-magyarázatával Trencsényi László kutató-pedagógus állt elő. Az első Nagy Imre-kormányprogram kellett elmondása szerint ahhoz, hogy a magyar írók újra mesekönyvet adhassanak ki. „Felszabadul a mese, szabad legyőzni a sárkányt”, ennek ellenére a következő irodalomtörténeti korban a sárkányok elkezdenek mégis szelídülni. Nem legyőzni akartuk már a gonoszt, inkább szelídebbnek mutatni és együttélésre berendezkedni? Petrolay Margit az óvodapedagógusok körében végzett kutatása pedig kihozta: a gyerekek a Grimm-meséket szeretik a legjobban, Piroska halhatatlanságának oka, hogy a gonoszt le kell győzni. A sárkányok humanizálódása viszont elkezdődött, nemcsak Süsüvel. Petrolay például írt egy mesét Pannikáról, aki a réten találkozik az elkóborolt sárkánnyal: a lány ráparancsolt, vigyázzon csak, menjen haza az anyukájához. Tarbay Ede sárkánya pedig már munkát keresni is beállt: sehol nem talált, míg végül nagy nehezen elmehetett a téeszbe csősznek.

Számunkra félelmet gerjesztő lények a sárkányok, pedig ez nem mindig volt így – közelített az ellentétéről Nagy András író, egyetemi oktató. Jób könyvére tért ki: Isten büszke volt a Leviatánra. De elég csak szemünket a Távol-Keletre vetnünk, ahol a rengetegféle attribútum nem félelmet, hanem tiszteletet kelt. De mitől félünk mi? A mérettől, attól, hogy tüzet okád vagy hogy barlangból jön elő? A félelemmorfológia érdekes Nagy szerint, és úgy látja: a sárkány önmagában agressziót kelt. Amikor a félelmet próbáljuk eltávolítani, mint Paff vagy a Shrek sárkánya esetében, az ember azt érzékeli, hogy eltévedtünk. „Meg tudjuk szelídíteni a sárkányt, de nem a félelmet.”

A sárkányok népszerűsége pedig töretlen, emelte ki az ismert fantasy szerző, Kleinheincz Csilla, példaként a Trónok harcát említve. De tekinthetünk Tolkien színes világára is: az író A hobbitot még gyerekkönyvként írta, de a Szilmarilokéhoz hasonló sokszínű világa nagyobbak kedvence is lett. Tolkien sárkánya is modern már: régen a hős még az erdőbe ment legyőzni, Smaug viszont már urbánus környezetben élt. A fantasyirodalomban aztán trendváltás is tapasztalható, és többen, főként szerzőnők már elszakadnak a sztereotip ábrázolástól. Xenofóbiáról, empátiáról beszélnek, Rachel Hartman Seraphinájában pedig a sárkányok már emberré is képesek változni.

Kaptunk végül egy érdekes nézőpontot Orosz Katalin klinikai szakpszichológustól: szerinte kódolva van bennünk a sárkány képe, nem véletlen, hogy egyáltalán a tudatunkban megjelenik ez a roppant lény. Akarjuk látni, hogy a hős legyőzze a sárkányt, és közben együttérzést is tanulunk: a sárkányölő legendákon keresztül fejlesztjük készségeinket.