Boldog Észak című, nagy sikert aratott első regénye után Kun Árpád egy interjúban azt ígérte, új könyvében választ ad arra, hogy vajon ő maga is megtalálta-e a boldogságot Norvégiában. Október elején jelent meg a Megint hazavárunk, amely egy északra vándorló család történetét meséli el, a főszereplőt pedig úgy hívják: Kun Árpád.
– Azt terveztem, hogy megírom az életemet, ám hamar rájöttem, hogy erre nem leszek képes, hiszen semmire sem emlékszem tökéletesen – fogalmazott lapunknak a szerző. – Nem tudtam volna rekonstruálni a történetemet, így alkottam helyette egy új világot. Ami nagyon hasonlít egy valaha volt valósághoz. Persze tudom, hiába írom le, hogy ez nem önéletrajz, hanem regény, mindenki úgy olvassa majd, mintha valóság lenne. Íróként azonban nem vonatkoztatási pont a valóság.
Az elbeszélő nem sok mindent hallgat el, a gyermekkori szorongásokról ugyanolyan nyíltan mesél, mint a szexuális problémáiról vagy arról, hogyan lopott CD-ket egy párizsi lemezboltból. – A feleségem olvasta elsőként a könyvet, és roppant megengedőnek bizonyult. Néhány helyen azért pontosította a történetet. Remélem, mások sem lesznek szigorúbbak, és aki magára ismer, megbocsát nekem. Tartok a reakcióktól, a hazaúton a feleségemmel mindketten elég feszültek voltunk a regény megjelenése miatt. Még bennünk is összekeveredett a valóság és a fikció.
Roland Barthes óta tudjuk, hogy a holt író a jó író, hiszen ő már véglegesen átkerült a fikció birodalmába. Kun Árpád regényében a halál különösen hangsúlyos szerepet kap. – Chateaubriand francia romantikus szerzőnek van egy műve, a Síron túli emlékiratok. Valahogy én is így szerettem volna a történetemre tekinteni, kívülről, mintha meghaltam és a szövegben újjászülettem volna. De ehhez kellett a fizikai távolság. Norvégia egy új életet jelent számunkra. Már a Boldog Északban is játszottam ezzel, és a Megint hazavárunkban is megjelenik az elmúlás és az újjászületés kettőssége. Amikor a regénybeli család komppal utazik Dániából Norvégiába, a főszereplő úgy érzi, mintha a Styx folyón kelnének át éppen.
Az északi újjászületéssel azonban a hátrahagyott élet visszavonhatatlanul elmúlt. – Néha úgy érzem, Magyarországra már csak kísérteni járok vissza – mondta az író nevetve. – Valójában kettős életet élek: a norvég faluban a takarító férfi vagyok, Magyarországon pedig a Boldog Észak írója. És ez jól van így. Egyáltalán nem zavar, hogy kint nem tudják, író vagyok. Azt hiszem, ez alkati kérdés. Szeretem az inkognitót, szeretek elrejtőzni. És Norvégiában az írói hírnevemnél sokkal fontosabb a családom. Közöttük nem kísértek. Férjként és apaként tökéletesen kitöltöm a saját körvonalaimat. Azt hiszem, sosem éltem még olyan teljes életet, mint Norvégiában.
Talán ezért sem tűnik félelmetesnek a megkettőzött valóság. Kun Árpád elárulta, nagy fiának köszönhetően szakértője lett A Karib-tenger kalózai című filmsorozatnak. Az egyik rész egy jelenetében a főszereplő, Jack Sparrow kapitány megsokszorozza önmagát, és mindegyik alakban valami mást csinál, ami roppant komikus helyzeteket eredményez. – Így tekintek a saját életeimre is: nem okoz szorongást, ellenkezőleg, borzasztóan vicces. Nem skizofréniaként élem meg, hanem inkább egy sokszoros tükröződésként.
– A regényben arra a kérdésre kerestem válaszokat, miért vállalkozik rá a házaspár, hogy két gyerekkel nekivágjanak az ismeretlennek. Az egyik ok nyilvánvalóan a haza. Amikor az ember megpillantja kívülről az országot, rádöbben, hogy voltaképpen két Magyarország van, az egyik az egyetlen szeretett hazája, a másik pedig egy szürke, kisszerű demokrácia. A regényben az egyik norvég szereplő egy miniszterelnökről mesél, aki hamis ígéretekkel megnyeri a választásokat, de amikor kiderül, hogy hazudott, meg sem fordul a fejében, hogy lemondjon. Melyik országban fordulhat elő ilyesmi? Később, amikor Schmitt Pálról derült ki, hogy plagizált, a norvég lapok Gyurcsány Ferenc esetére utalva úgy fogalmaztak, természetesen nem mond le, hiszen Magyarországon ennek szép hagyománya van. És valóban erről van szó itthon: „Rongy ember vagyok, de rongyként is ragaszkodom a pozíciómhoz.” Ettől pedig az ember esze minden alkalommal megáll.
Az író és családja immár tíz éve él Norvégiában, ahol, mint mondja, az átlagpolgárnak sokkal jobb, mint Magyarországon. A norvégok kiegyensúlyozottak, nyugodtak. Ennek ugyanakkor megvannak a hátulütői is, az élet, különösen falun meglehetősen unalmas és fantáziátlan. – Szeretek sportolni és erdőt járni, de alapvetően a szellemi dolgok izgatnak, és ehhez nem ez az ideális közeg. A környezetünkben a külsőségek határoznak meg mindent. Legyen minél nagyobb házimozid és minél szebb, rendezettebb házad. Ez engem hidegen hagy.
– Szerencsére nem várják el, hogy mindenki ugyanolyan legyen, mint ők – hangsúlyozta az író. – A rosszalló számonkérés teljesen ismeretlen a norvég társadalomban. Senki sem szól bele a másik életébe, tiszteletben tartják a személyes szférát. Aminek szintén vannak hátulütői. Anders Breivik például egy tonna műtrágyát halmozott fel a telkén anélkül, hogy bárki rákérdezett volna, ha nem gazdálkodik, vajon mire kell neki annyi? Bombát csinált belőle, amit Oslo közepén robbantott fel. Ez máshol nem fordulhatott volna elő.
A másik határainak tiszteletben tartása a menekültek befogadásában is érvényesül. Kun Árpád kifejtette, a norvégok úgy gondolkodnak, hogy a törvényeket be kell tartani, de ezen túl mindenki megőrizheti a saját identitását. A menekültek számára hároméves beilleszkedési programot hoztak létre. Pénzt kapnak, norvégul tanulnak, és munkába állhatnak. A társadalom pedig a világnézeti és vallási különbségek ellenére is elfogadó velük szemben. – A falunkban öt éve nyolc menekült élt, most nyolcvanan vannak. Amíg Magyarországon a menekült a falra festett ördög, addig Norvégiában velük együtt élünk.
Az író elmondta, mikor tíz éve nekiindultak az északi országnak, két vagy három évre terveztek, de kint ragadtak. Kényelmesen megélnek, és a gyerekeknek nagyon jó Norvégiában. Ő maga ápolóként és takarítóként dolgozik, napközben idős embereket lát el, éjjel pedig regényt ír. – Természetesen el tudnám képzelni, hogy a megfelelő körülmények között értelmiségi munkát végezzek – fogalmazott Kun Árpád. – Persze a legjobb az lenne, ha az írásaimból meg tudnánk élni, de ez magyar nyelven alkotva szinte elképzelhetetlen.
A Megint hazavárunk kapcsán a szerző elárulta, eredetileg úgy tervezte, hogy a családja norvégiai tapasztalatairól ír, de ezzel a regénnyel csak addig a pontig jutott, amikor a főhősök elérnek Norvégiába. Hogy miként boldogulnak, az egy következő regény témája lesz.
S hogy mi a válasz a cikk elején feltett kérdésre: vajon Kun Árpád is meglelte a boldogságot északon? – Jelen pillanatban számomra a boldogság azt jelenti, hogy az ember teljes életet élhet – felelte az író. – Az, hogy szabadon és nyíltan beszélhet önmagáról, ahogy azt én is tettem a regényben.
Madeleine északon
Kun Árpád 1965-ban született Sopronban. A tengerentúlra készült, hogy nyelvet váltva angol író legyen, de csak a pesti bölcsészkarig jutott, ahol magyar–történelem szakon végzett 1991-ben – olvashatjuk róla a Magvető Kiadó oldalán. Később Kolozsvárra ingázott, ahol két évig hétvégi gimnáziumot szervezett. 1996-ban Párizsban diplomát szerzett francia irodalomból. Az egyetemen francia festészettörténetet tanított, majd Bordeaux-ban volt magyar lektor 2003 és 2005 között. 2006 óta feleségével és négy gyerekével Norvégiában él. Egy fjordparti faluban házi kisegítőként dolgozik időskorúak mellett.
József Attila-díjas, 2014-ben Boldog Észak című regényéért Aegon Művészeti Díjat kapott. Ez a könyv tette igazán ismertté itthon a nevét. A történet főszereplője, Aimé Billion, a francia–vietnami apától és benini anyától származó hórihorgas kórházi ápoló a negyvenhez közel elhagyja afrikai szülőföldjét, és Franciaországon keresztül Norvégiába megy, ahol végül megleli a régóta keresett boldogságot. A regény végén Kun Árpád leleplezi főhősét: Aimé valóságos személy, a szerzővel együtt dolgozott ápolóként. A Megint hazavárunk ismét egy vándorút története, amely Aimé után ezúttal Kun Árpád életét meséli el, a születésétől addig a percig, amikor kibámul a szürke, fagyos norvég esőbe, és azt kérdezi a feleségétől, vajon meddig bírják ki itt? A könyvből megismerjük a hetvenes-nyolcvanas évek Sopronját és a főhős félelmekkel, fenyítésekkel, haraggal és különcségekkel teli gyermekkorát éppúgy, mint a bordeaux-i és párizsi bohém, zaklatott mindennapokat, vagy épp a magyarországi elkeseredett munkakeresést, amelynek egy pontján eldől: irány észak. Nincs egyenes vonalú, kronologikus elbeszélés, az emlékek váratlanul bukkannak fel a narrátorból. Marcel Proust az egyik idolja – árulta el Kun Árpád. Így aligha véletlen, hogy a Megint hazavárunk olyan, mintha a főhős – Az eltűnt idő nyomában legendás jelenetéhez hasonlóan – újra és újra beleharapna egy madeleine süteménybe. (F. B.)
