Az összegyúrt tizedes és az idétlenség

A régi tréfák már nem ülnek úgy, mint a kádári kacsintós népi demokrácia idején.

Jövőre ünnepeljük Dobozy Imre születésének századik évfordulóját – olvasom a darab ajánlójában. Személy szerint nem gondoltam arra, hogy a jeles centenáriumot megüljem – ráadásul több mint egy év múlva lesz. Igaz, korábban Illés Béláéról, Hidas Antaléról, Gergely Sándoréról is elfeledkeztem. Nem baj, lelkük rajta – politikai értelemben annyi mindennel kísérleteztek már teátrumaink; igaz, a szocialista realizmus eddig még nem szerepelt a terítéken.

A tizedes meg a többiek első változatát Nyílt parancs címmel valóban Dobozy Imre írta, Herskó János stúdióvezető szerint „oly sematikusan, hogy az egyenesen közönségriasztónak látszott”. A forgatókönyvet Szász Péter vette kezelésbe (a film stáblistáján konzultánsként szerepel), nyomában pedig megszületett az elnyűhetetlen szórakoztató mozi, amelyet – a kádári kacsintós népi demokráciának leginkább megfelelő – tréfásan vonalas, simulékonyan hazug jelenettel zártak le az alkotók. (Dobozy és Keleti Márton összeszokott páros volt, az 1959-es Tegnapban, a legkomolyabb megtorlások idején például együtt leplezték le az „ellenforradalmat”.)

A színpadi változat egyaránt felhasználta a filmet és az eredeti forgatókönyvet: Dobozy Imrének a moziból kihagyott dialógusait hallhatjuk bizonyos jelenetekben; következményeként néhány pillanatban úgy tűnik, ötven évet repültünk vissza az időben. A helyzet visszásságát nyilván érezte a rendező és a dramaturg, igyekeztek is a Dobozy-szöveg nyomán életre kelt pártosságot hatástalanítani – sajnos leginkább harsánysággal, idétlenséggel. A jövőt, a társadalmi változást latolgató párbeszédek, amelyek közben a zászlós lassan nyitottá válik az új világra, rendre megszakadnak, mert például a kommunista Szijártó – önmagát szándékozva idézőjelbe tenni – felpattan, s kezében pálinkáspohárral artikulálatlanul elüvölti magát, hogy „éljen a proletárdiktatúra”. Ennek nyomán viszont néhány karakter belső koherenciája, főképp Szijártóé jóvátehetetlenül megbomlik.

A régi tréfák, szóviccek, amelyeket sokan ma is nevetve emlegetnek, sem ülnek úgy, mint a kétségtelenül jól elkészített filmen. (Sinkovits, Darvas, Major vagy akár Szendrő József, úgy tűnik, pótolhatatlan.) A díszlet hitelesen adja vissza a kastélyenteriőrt, a jelmezek viszont elnagyoltak, igénytelenek: a színen feltűnő katonák a rendkívüli háborús helyzettel együtt is, hogy honvédségi műszóval éljünk, alaki toprongyok. Még egy civil számára is szembántóan. Különösen a magyarok, akik a nyakvastagságukat látványosan meghaladó méretű zubbonyt kénytelenek hordani. Amiért viszont hálásak lehetünk a rendezőnek, hogy a filmről ismert zárójelenet elhagyásával, egyúttal az Ady-gondolat előtérbe helyezésével („Mi mindig mindenről elkésünk.”) legalább figyelemre méltóvá tette a befejezést.

(Dobozy Imre: A tizedes meg a többiek. Pesti Magyar Színház. Rendező: Lengyel Ferenc.)