„És önök miben hisznek?”

Kádár utolsó beszéde az Operában: november 4-ig késő esténként játsszák a rendhagyó előadást.

A Kádár utolsó beszéde nem túlságosan bonyolult négyszereplős kamaradráma. Egyszerűen hagyja hatni azt az abszurd alaphelyzetet, amikor a súlyosan beteg, sötét gondolatoktól gyötört és már csaknem egy éve félretett Kádár János bebotorkált az MSZMP Központi Bizottságának ülésére 1989. április 12-én, hogy elmondja utolsó beszédét, ami bepillantást engedett egy félig megbomlott elme sötétségébe, és voltaképp egy szürreális shakespeare-i királydráma monológjával ért fel.

Az operaház nagyszínpada alatt vagyunk, alacsony a mennyezet, kevés a levegő, és késő este van, inkább éjszaka; tizenegy órakor kezdődik az előadás, amelyet november 4-ig mindennap műsorra tűz az operaház. A késői időpontnak technikai oka is van: meg kell várni, hogy kiürüljön a ház. A főigazgató, Ókovács Szilveszter gondolta el így, a színpad alá ezt az előadást; ez az első ilyen az operaház történetében, és talán az első prózai színházi előadás is.

A helyszín, az időpont inkább idézi hangulatában a sötét ötvenes éveket, amelyek Kádárt élete utolsó idejében oly sokszor kísértették, mintsem 1989-et. A két idősík között ugrál az előadás. Kilép Kádár emlékezetéből két áldozata, Rajk László és Nagy Imre – Kádár saját, elképesztő szófordulatával „az azóta elhunyt ember”.

Kádár elszólásaiból nyilvánvalóan kitűnt, hogy kísértette Rajk és Nagy Imre szelleme és saját lelkiismerete, és ezek a kísértetek a politikai változás közeledtével, úgy érezte, már fenyegetik is. Ő tudta legjobban, hogy milyen sorsra számíthattak a bukott politikusok az előtte eltelt negyven évben.

Felettünk az operaház gyönyörű, Magyarországon egyedülálló nézőtere, amelyet mindig is szívesen használt mint szimbolikus teret a politika, nem volt ezzel másképp az MSZMP sem. A kis színpad hátterén időnként vetítések futnak, itt is felvillan egy ilyen filmhíradó-jelenet. Ez a játék a politikai-hatalmi harc gondolatával, a színpadon és a színfalak mögött (jelen esetben a színpad alatt) zajló események viszonya meghatározó az előadásban: Kádárt az „örök másodikként” látjuk, aki első akart lenni, hatalmon akart maradni, és ezért súlyos kompromisszumokat köt. Az előadás értelmezésében leginkább arról szól Kádár utolsó beszéde, hogy hová vezethet a politikai hatalomvágy.

Kádár Jánost Kőrösi András alakítja hitelesen, a néző szeme láttára öregszik emberronccsá. A Nagy Imrét (Farkas Dénes) és Rajk Lászlót (Fülöp Tamás) játszó színészek olyan fiatalok, hogy gyermekei lehetnének Kőrösinek, ami talán túl nagy különbség, kicsit kizökkenti a nézőt.

A rendező, Novák Tamás egyébként nem színházi ember, dokumentumfilmjeiről ismert, az előadást is leginkább dokumentumdrámának lehetne hívni. Dokumentumregényben Kornis Mihály dolgozta fel Kádár utolsó beszédét. Ő jelentette meg először Rajk László – Kádár és Farkas Mihály jelenlétében történt – kihallgatásának felvételét is. Erre támaszkodott elsősorban a rendező, de más történelmi forrásokból, visszaemlékezésekből is hozzátett a szöveghez, újabb, kevésbé ismert részleteket keresgélt ehhez az abszurd mozaikhoz: ilyen például, hogy a kivégzett Rajk László fia később azzal a Máriássy Judittal dolgozott együtt, aki Rajk kirakatperének forgatókönyvét írta.

A Kádár utolsó beszéde ma is égető kérdéseket vet fel a nézőben. Mi játszódik le a hatalmi harcot folytatók agyában? Megértheti-e ezt a függőséget az, akinek nincs a kezében hatalom? Mi mitől függünk, és mit tennénk meg, hogy megtartsuk? Kádár János azt veti az egykori (és mostani?) közönsége szemére, hogy nem Magyarország javát akarják, csak zsebüket tömik, és azt kérdezi tőlük: „És önök miben hisznek?” Tényleg, miben is?