Einojuhani Rautavaarára kétségtelenül nagy hatást gyakorolt 1956 szelleme. Bár a cselekmény térben és időben elvont helyszínen játszódik, és általánosságban a diktatúrák ellen vívott forradalmakat, azok dicsőségét és árnyoldalát idézi meg, a zene egyértelműen az ötvenes évekre utal. A kortárs zenére jellemző megoldások – mint például a dodekafónia – mellett megjelenik a dzsessz is, amely funkciója szerint egy rádióból szól, de utalásként átveszi a zenekar a kíséretben a motívumokat.
A feszültség és az oldás kiváló érzékkel vezeti végig a hallgatóságot az egyébként nehéz zenei szöveten, amelynek vokális szólamai egészen beszédszerűek, és tökéletesen illeszkednek a mondanivalóhoz. Filmzeneszerű jelleg, nagyon hatásos és a történéseket árnyaló hangszínek, dallamok jellemzik a mű egészét. Nem is volt vele könnyű dolga Bogányi Tibornak és a zenekarnak, de igazán kiváló végeredmény született. Ugyanezt mondhatjuk az énekkarról is, amelynek a suttogó, ráolvasásra utaló mondatoktól kezdve egészen széles skálán mozgott az eszköztára.
Vilppu Kiljunen finn rendező a különleges megvilágítással, a tömegek színpadon való elosztásával, az énekesek mozgatásával mind nagyon jól variált. Antti Mattila díszlettervező a puritán háttérrel, Piia Rinne jelmeztervező pedig a tipikus ötvenes évekbeli ruhákkal idézte meg a kort. Az előadásból kimagaslott Tommi Hakala Simon szerepében, ő a forradalom élére áll, lányát, Irát Miksch Adrienn alakította, aki a forradalom által hozott halál helyett bármi áron az életet választaná – még az énekhangjával is ezt sugallta. Jó karakterszerep volt Laborfalvi Soós Béla Komisszárként, Fried Péter árnyalt személyiséggé formálta a Papot, Kiss B. Attila Markója valódi forradalmárt idézett, annak minden fanatizmusával és beszűkültségével, Cserhalmi Ferenc Vanhája is megfelelő. Annyira jó az előadás, hogy nem is lehet szabadulni a hatásától.
Kevés is a szünet, hogy áthangoljuk magunkat a Szerelemre, a minden idők egyik legjobb magyar filmjéből készült operára. Több szempontból sem szerencsés, hogy Varga Judit első, nyilvánosságnak szánt operája ennyire nagy volumenű alkotás után szólal meg. Noha érthető a kapcsolat: az egyikben elbukik a forradalom, a másik az ennek következtében bebörtönzött áldozat családjáról szól.
Az sem könnyíti meg a dolgunkat, hogy az opera szorosan követi a filmet, Törőcsik Mari, Darvas Lili, Darvas Iván alakítása pedig annyira beégett az elménkbe, nehéz tőle szabadulni. Annál is inkább, mivel a filmre reflektáló és ezer szállal hozzá kötődő rendezést látunk A bánya stábjától – s bár Varga Judit zenéje eltér Mihály Andrásétól, ez kevés ahhoz, hogy a mű kilépjen a Makk Károly-film árnyékából, és önálló életre keljen. A hangsúlyos ütősszekciókkal, a különböző effektusokkal jól bánik a zenekar és Bogányi Tibor, viszont sokat ront az összképen a kevésbé erős szereposztás.
Azonnal nekiállt az első operájának
1957-ben Svájcban tartózkodott egy zenei esemény miatt az akkor 29 esztendős Einojuhani Rautavara, aki az esti kortárs műveket bemutató hangverseny szünetében a büfében leült egy asztalhoz egy kisebb társaság mellé. Amikor bemutatkoztak egymásnak, kiderült: a társaság mindegyik tagja magyar menekült, akik az 1956-os forradalom leverése után a megtorlások elől szöktek nyugatra. Rautavara tőlük hallott először az 1956-os eseményekről konkrét történeteket, személyes emlékeket, többek között egy bányáról, ahová az oroszok elől menekülő felkelők elbújtak. Az oroszok felfedezték őket, és rájuk robbantották a bányát, mind meghaltak. Ezek az 1956-os történetek annyira megindították a fiatal szerzőt, hogy nem is bírt visszamenni a hangversenyre. Hazament, és azonnal nekilátott az első operájának, amely az 1956-os forradalomnak és a leverésének állít emléket, és amelynek a szövegét is maga írta. Nagyon hamar elkészült vele, és így utólag bátran mondhatjuk, hogy az életműve jelentős és a XX. századi finn zeneirodalom meghatározó alkotása lett A bánya, azonban a szovjetek hatalmi nyomása miatt egészen péntek estig nem adták elő színpadon. Az első koncertszerű bemutatására is több mint ötven évet, egészen 2010-ig kellett várni. A hatvanas években még megértjük, miért volt nehéz keresztülvinni egy ennyire aktuális darabot, de a szerző a premier előtt egy kisfilmben azt is elárulta, hogy a nyolcvanas években kétszer is majdnem műsorra tűzték, az utolsó pillanatban azonban valahogy mindig kirúgták a rendezőt.
Balatoni Éva énekét, játékát leszámítva átlagos, kevésbé kifejező produkciókat hallhattunk. A Requiem a távolból behallatszó kórussal viszont velőtrázóan erős a Mama halálakor: a kórus nagyon kitett magáért. A darab zenei csúcspontja után az a rendezői megoldás is zseniális, ahogy a temetés és a szabadulás párhuzamosan jelenik meg.
(Einojuhani Rautavaara: A bánya. Varga Judit: Szerelem. Premier. Magyar Állami Operaház, október 22. 19.00)
###HIRDETES2###
