Einojuhani Rautavaarára kétségtelenül nagy hatást gyakorolt 1956 szelleme. Bár a cselekmény térben és időben elvont helyszínen játszódik, és általánosságban a diktatúrák ellen vívott forradalmakat, azok dicsőségét és árnyoldalát idézi meg, a zene egyértelműen az ötvenes évekre utal. A kortárs zenére jellemző megoldások – mint például a dodekafónia – mellett megjelenik a dzsessz is, amely funkciója szerint egy rádióból szól, de utalásként átveszi a zenekar a kíséretben a motívumokat.
A feszültség és az oldás kiváló érzékkel vezeti végig a hallgatóságot az egyébként nehéz zenei szöveten, amelynek vokális szólamai egészen beszédszerűek, és tökéletesen illeszkednek a mondanivalóhoz. Filmzeneszerű jelleg, nagyon hatásos és a történéseket árnyaló hangszínek, dallamok jellemzik a mű egészét. Nem is volt vele könnyű dolga Bogányi Tibornak és a zenekarnak, de igazán kiváló végeredmény született. Ugyanezt mondhatjuk az énekkarról is, amelynek a suttogó, ráolvasásra utaló mondatoktól kezdve egészen széles skálán mozgott az eszköztára.
Vilppu Kiljunen finn rendező a különleges megvilágítással, a tömegek színpadon való elosztásával, az énekesek mozgatásával mind nagyon jól variált. Antti Mattila díszlettervező a puritán háttérrel, Piia Rinne jelmeztervező pedig a tipikus ötvenes évekbeli ruhákkal idézte meg a kort. Az előadásból kimagaslott Tommi Hakala Simon szerepében, ő a forradalom élére áll, lányát, Irát Miksch Adrienn alakította, aki a forradalom által hozott halál helyett bármi áron az életet választaná – még az énekhangjával is ezt sugallta. Jó karakterszerep volt Laborfalvi Soós Béla Komisszárként, Fried Péter árnyalt személyiséggé formálta a Papot, Kiss B. Attila Markója valódi forradalmárt idézett, annak minden fanatizmusával és beszűkültségével, Cserhalmi Ferenc Vanhája is megfelelő. Annyira jó az előadás, hogy nem is lehet szabadulni a hatásától.
Kevés is a szünet, hogy áthangoljuk magunkat a Szerelemre, a minden idők egyik legjobb magyar filmjéből készült operára. Több szempontból sem szerencsés, hogy Varga Judit első, nyilvánosságnak szánt operája ennyire nagy volumenű alkotás után szólal meg. Noha érthető a kapcsolat: az egyikben elbukik a forradalom, a másik az ennek következtében bebörtönzött áldozat családjáról szól.
