Az, hogy Christopher Marlowe drámája önmagában darázsfészek, nem vitás. Mondhatjuk, hogy korunkban különösen aktuális, de valószínűleg utóbbiban nincs igazunk. A közügy és a magánügy keveredése és az ebből fakadó, nemzeti szintű problémák sora ugyanis a történelem örökzöld slágerei közé tartoznak, így minden kor a sajátjának érzi.
Botrányok sora
Christopher Marlowe II. Edward című drámája 1592-ben keletkezett. Jelentősége azért is óriási, mert ezt a művet tekintjük a shakespeare-i királydrámák szerkezeti modelljének. Szerb Antal ezért Marlowe-t Shakespeare Keresztelő Szent Jánosának nevezte, és bár a hasonlat a két kortárs között találó, Marlowe csöppet sem élt példamutató keresztényi életet. A fiatalon meghalt drámaíró és költő istentagadással, börtönnel, korhelykedéssel, kocsmai verekedésekkel, botrányokkal terhes életútját számos legenda övezi, amelyek szerint titkos ügynök, pénzhamisító és homoszexuális lett volna, ezeket a mai napig nem sikerült bizonyítani. II. Edward című drámáját legutóbb 1993-ban láthatta a hazai közönség.
A II. Edward története azért is hat annyira erősen, mert az alapsztori igaz, és az 1300-as évek elején nem kevés időre taszította romba Anglia társadalmát. A feudális anarchia ritkán kedvez egy országnak, és e téren van is bőven párhuzam, Alföldi Róbert azonban kínosan ügyel arra, hogy ne bocsátkozzon konkrét utalásokba a CAFe Budapest keretein belül a Budapest Music Centerben bemutatott előadással. (Az írás az október 8-ai előadásról szól – a szerk.) Magát a problémát veti csak fel az általános emberi reakciókkal, rendkívül groteszk és kifejező módon, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy ki kit lát bele az adott szituációkba.
Erős képsorokkal dolgozik, egészen odáig elmegy, hogy a trónfosztás előtt a király meztelen. Nem csak az ismert mese és nem csak a krisztusi ruhafosztás párhuzamát idézi meg vele, azon a ponton már valóban nem öncélú a mezítelenség. A feszengés, a zavartság, amit ez a színpadon és a nézőtéren egyaránt kivált, szükséges a katarzishoz. A király férfi szeretőivel való viszonyának, bizarr és morbid kivégzésének ábrázolása sem polgárpukkasztó, ráadásul akárhányszor keményebb jelenethez érünk, mindig oldja egy-egy ironikus, groteszk mondattal, mozdulattal, zenével.
Rengeteg a geg, ami végignevetteti a nézőt az egyébként ijesztően sötét történeten, s bár látszólag oldja vele a feszültséget, valójában a végletekig fokozza. Ebben egyébként egyik csodafegyvere a klasszikus értelemben vett melodrámák módjára alkalmazott zene, ami gyakorlatilag a drámai hatás feléért felelős, hiszen éppen ott szólal meg, ahol a szó ereje már véget ér, így bármilyen csúcspont érzelmileg tovább árnyalható, fokozható.
Alföldi sikereinek egyik kulcsa a jó színészgárda, akiket érezhetően kellő gonddal választott ki az egyes szerepekre. Fekete Ernő II. Edwardja ugyanis az első perctől kezdve igazi hús-vér figura, az uralkodást unalmasnak találó hibbant király, a földi örömöknek áldozó, odaadó szerető, az országát romba döntő, mégis emberi érzéseket felmutató karaktere teljesen hiteles. Két férfi szeretője, a számító Gaveston és a kegyetlen ifjú Spencer is kulcsfigura: előbbit Patkós Márton, utóbbit Medveczky Balázs játssza, aki virtuóz hastáncával is megnevetteti a közönséget.
Patkós egyébként százszor jobb Gaveston, mint a második részben trónörökös, de a két szerep összekapcsolása egészen zseniális rendezői bravúr. Kiemelkedik még a színészi alakítások közül Jordán Tamás, aki püspökként és idősebb Spencerként egyaránt átütő jelenség, egy-egy grimasza többet mond el, mint több oldal szöveg. Makranczi Zalán Mortimere szikárságával és számító, érzéketlen húzásaival, Szatory Dávid Kentje belső vívódásaival tűnik ki. Fábián Szabolcs Warwickja, Mihályfi Balázs Lancestere jellegzetes, kidolgozott alapkarakter, Gyabronka József idősebb Mortimere pedig igazán sokszínű alakítás.
Egyedül a két női szereplő gyengébb: Radnay Csilla Izabellája sokszor inkább ripacskodik, mint őszintén őrlődik a belső feszültségtől. Nagyszerűek a jelmezek, a sokajtós, puritán fekete díszlet; Tihanyi Ildi nagyszerű érzékkel találja el a kor megjelenítésének és modern korba emelésének helyes arányát.
A legtöbbet mégis a zene adja hozzá a darabhoz: a Gőz László által válogatott zenerészletek nemcsak kiemelik az adott pontokat, de színezik, árnyalják is a képet. Hátborzongató a kellemes dallam a kivégzés alatt, fokozza a feszültséget a disszonancia, és mindig akad egy-egy zenei fricska, amire elneveti magát a néző.
A zenészek – Lengyel Zoltán, Szűcs Péter, Zétényi Tamás – valódi szereplőkké válnak azzal, hogy a színpad közepén játszanak, és szövegekkel, mozgással is bekapcsolódnak a darabba, mondhatjuk, hogy ők a „nép”, a „statiszták”, egy adott ponton őrök, s ezzel a zene még inkább az előadás szerves részévé válik. Ez az előadás valóban klasszikus értelemben vett melodrámaként funkcionál, és a filmzeneszerű hatás tovább mélyíti a mondanivalót.
