Mégis ki kényszerítette térdre Oroszországot?

Ljudmila Ulickaja az alávetettségről, az állam és az egyén küzdelméről és Putyin jelmondatáról.

– Bár a történelem éppen csak felsejlik a főszereplői mögött, regényei folyamatosan emlékeztetnek a kommunista diktatúra abszurditására és örökségére. Mit gondol, a hasonló tapasztalatok miatt jobban értik az írásait az egykori keleti blokk országaiban? Létezik posztkommunista kollektív tudatalatti?
– Végzettségem szerint biológus-genetikus vagyok, és a tudatalatti helyett inkább ebből a nézőpontból tekintek a kérdésre. Iskoláskoromban volt egy csodálatos biológiatanárom, aki már akkor, az ötvenes években genetikával foglalkozott. Jó harminc évvel később írt egy cikket a Novij Mir című irodalmi lapba az altruizmus génjéről. Rendkívül eredeti gondolataival szinte sokkolta a tudományos és a kulturális életet. Az elmélet lényege az volt, hogy minden élőlény számára, amely társadalomban él, így az ember számára is, a túlélés a legfontosabb. Túlélni pedig csak akkor képes, ha elpusztítja a másikat. Vannak ugyanakkor olyan helyzetek, amikor a társadalom tagjai rádöbbennek, csak akkor élhetnek túl, ha összefognak, ha alávetik magukat a közösség érdekeinek. Ebből a felismerésből születtek a szocialisztikus gondolatok. Létezik egy orosz fogalom, az obscsina, amely földközösséget jelent, vagyis azt az állapotot, amikor a falu népe közösen birtokolja a földeket. Ez a fajta közös tulajdon tökéletesen alkalmas volt a szocialista eszmék elterjedésére. Hiszen egy jól működő obscsina azonos gondolkodást és együtt cselekvést követelt meg a közösségtől. Aki másként gondolkodott, mint ahogy a közösség elvárta, az az orosz fogalmak szerint disszidensé, kitaszítottá vált. Nem vagyok benne teljesen biztos, de azt hiszem, a posztkommunista társadalom közös gyökerei – ha vannak egyáltalán – inkább itt keresendők: a közös cselekvésben, az együtt gondolkodásban és az individuális döntés elvetésében.

– És ez a vágy a közösségi gondolkodásra ciklikusan támad fel, vagyis minden mellékhatásával együtt újra és újra visszatér?
– Igen, minden bizonnyal. Ennek következménye, hogy napjaink Oroszországában újra tapasztalható az alávetettségre való törekvés.

– Új regényében két ember, Jakov és unokája, Nora életén keresztül a 20. század történelméről mesél. Az eltérő nemzedékek jelen ideje – vagyis a századelő, a két háború közti időszak, az ötvenes évek és a hetvenes évektől napjainkig – feltűnően hasonlít. Megismerhetjük a történelmünket annyira, hogy tanuljunk is belőle, és ne kövessük el ugyanazokat a hibákat?
– Engem genetikusként is az egyes ember érdekelt, és amikor írni kezdtem, akkor is az egyes emberre koncentráltam. Ami az egyént körbeveszi, mint például a történelem, amely nélkül az ember nem létezhet, számomra csak háttér, csak tájkép. Nem arról akarok beszélni, hanem az előtérben álló emberről. Velem ellentétben például Vlagyimir Szorokin kortárs orosz író éppen a történelmi és politikai struktúrák feltárásán dolgozik, és ezért számára az egyén válik érdektelenné.

– De felülkerekedhet az egyes ember a politikán, amely a saját érdekei szerint torzítja a múltat, és így végső soron az egyének emlékezetét is?
– Bár az állam feltétlenül szükséges az ember társadalmi életében, folyamatosan azon dolgozik, hogy kiszélesítse a saját hatáskörét. Vagyis minél jobban beleszóljon az egyének életébe, és eközben minél jobban el is rejtse előlük a működését. Éppen ezért vég nélküli küzdelem zajlik az állam és a magánember között, függetlenül attól, hogy milyen politikai rendszerről beszélünk. A hatalom mindig arra törekszik, hogy minimálisra csökkentse az egyént, az egyénnek pedig az az érdeke, hogy minél jobban érvényesüljön az akarata. Igazságosabb államhoz erős társadalmi kontrollra van szükség, amely megakadályozza a hatalom személytelen mechanizmusának kiszélesítését. Ám a kultúra, amely körbevesz bennünket, és amely emlékezetté válik, sosem az állam terméke, hanem az egyéneké. A hatalom nem állíthat elő semmit, legfeljebb segítheti, főként azzal, hogy nem korlátozza a magánembert abban, hogy értéket hozzon létre. Persze mivel az alkotó személyiség legtöbbször kellemetlen az állam számára, sokszor megakadályozza az alkotásban. Ebben az ontologikus szembenállásban én mindig az egyén, a kultúrát teremtő alkotó oldalán állok. És azt is megmondom, ki áll a másik oldalon, az egyénnel szemben: a titkosrendőrség, amely az állam érdekeit védi, és megpróbál minél közelebb kerülni az egyénhez, hogy a lehető legteljesebb mértékben korlátozza a mozgásterét. Lehet, hogy nincs igazam, de én így látom a helyzetet.

– Oroszország és az Egyesült Államok viszonyát egyre gyakrabban jellemzik ismét hidegháborúként. A hozzánk eljutó hírek ellentmondásosak, mintha teljes erővel zakatolna a propagandagépezet minden oldalon. Hogyan látja a helyzetet belülről, mi történik Oroszországban?
– Dezinformációs háború zajlik minden fronton: a tévében, a rádióban, az újságokban. Az egyes ember ugyanis csak ezeket a médiumokat látja, hallja, olvassa, és nincs lehetősége rá, hogy a propaganda mögé nézzen. Ma Oroszországban irodalmi cenzúra, mint olyan, nem létezik. A közmédia felügyelete azonban totális. Gyakorlatilag nem maradt független médium, minden az állam kezébe került. Ez monolit társadalmi tudatot eredményez, amely természetesen nagyon könnyen befolyásolható és irányítható. Rengeteg embert kielégít például Vlagyimir Putyin jelmondata, hogy Oroszország nem térdepel többé, hanem újra talpra áll. És csak nagyon kevesen teszik fel a kérdést, hogy rendben, hogy talpra áll, de ki kényszerítette egyáltalán térdre. Oroszország – a Szovjetunió – győztesen került ki a második világháborúból, ezután mégis miért maradtunk alul? A lózung azt sugallja, hogy az országot legyőzték, és körül vagyunk véve ellenséggel, mintha mi, oroszok ostromolt várban élnénk. Ez engem mélységesen elkeserít, hiszen a félelemkeltésnek és a visszatérő dicsőség emlegetésének egyetlen szerepe van: hogy magyarázatot adjon az orosz gazdaság súlyos problémáira. A hatalom azt üzeni az egyénnek, hogy bár rosszul megy nekünk, ez nem miattunk, hanem az ostromállapot, a külső ellenségek miatt van.

– Mindeközben azonban Oroszország valódi frontokat is nyitott.
– Az afganisztáni, a két csecsen háború, a grúziai és az ukrajnai konfliktus nem abból indult ki, hogy az afgánok, a csecsenek, a grúzok vagy az ukránok megtámadtak bennünket. Ezeket a konfliktusokat minden esetben Oroszország kezdeményezte. De persze erről otthon nem esik szó, én sem beszélhetek róla, hiszen nincs olyan független fórum, ahol elmondhatnám a véleményemet. Ha a Jákob lajtorjájáról, az Imágóról vagy más regényemről mondanék valamit, akkor szabadon beszélhetnék, hiszen én író vagyok, csak tessék, foglalkozzak az irodalommal – mondja az állam. De a politikába senki sem szólhat bele.

– Írásain egyfajta bölcs felülemelkedés érezhető. Így óvja magát a közélettől?
– Arra törekszem, hogy az életet harmonikussá tegyem. Nem szeretek békétlenségben élni. Ha a rossz át akarja lépni a küszöbömet, bezárom előtte az ajtót. Nincs főnököm, nincs beosztottam, csak azokkal lépek kapcsolatba, akikkel jólesik. Így teremtek harmóniát.

A gének lajtorjáján

Ljudmila Ulickaja a baskíriai Davlekanovóban született 1943-ban. Családját politikai okokból száműzték a Moszkvától távoli vidékre. Ljudmila egyéves volt, amikor visszaköltözhettek a fővárosba, így ő már ott nőtt fel, és ott is végezte tanulmányait. A mai napig Moszkvában él.

Édesanyja egy gyógyászati intézményben dolgozott biokémikusként. Ljudmila Ulickaját is hamar, már az iskolában magával ragadta a tudomány, később a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetemen genetikusként végzett. A diploma megszerzése után a Moszkvai Genetikai Intézet kutatójaként dolgozott. Egészen 1970-ig, amikor az intézményt megszüntették, mivel a labor munkatársai szamizdat irodalmat nyomtattak és terjesztettek – mindenkit elbocsátottak. Soha többet nem tért vissza a genetikához. Ám a tudományos pálya meghatározta a látásmódját, ami a regényeiben is jól tetten érhető. Genetikusi munkájának tapasztalatait a Kukockij esetei című művében dolgozta fel.

Kilenc éven át állás nélkül volt, két fiát nevelte, és idős édesanyját ápolta. 1979 és 1982 között a moszkvai zsidó színház irodalmi titkáraként dolgozott, majd szabadúszó lett: verseket, forgatókönyveket, rádiójátékokat, elbeszélő prózát, színdarabokat írt. Első elbeszéléskötete negyvenéves korában, 1983-ban jelent meg, de nem keltett nagy feltűnést. Írásait az orosz folyóiratok visszautasították, így előbb publikált külföldön, mint szülőhazájában. A sikert is egy Franciaországban megjelent kisregény, a Szonyecska hozta meg 1995-ben.

Első regénye, a Médea és gyermekei 1996-ban jelent meg Oroszországban, a könyvet az író családi krónikának nevezte. A Kukockij eseteivel együtt ez volt az első magyar nyelven megjelent munkája, 2003-ban. Egy évre rá hazánkba érkezett a műveinek szentelt konferenciára. 2009-ben tért vissza, akkor már a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként. A kétezres évek közepe óta regényei szinte azonnal megjelennek magyarul is: az Odaadó hívetek, Surik (2008), a Daniel Stein, tolmács (2009), az Imágó (2011). Legújabb regénye, a Jákob lajtorjája magyarul jelent meg elsőként a külföldi kiadások közül.

Ljudmila Ulickaja számos kitüntetés birtokosa, megkapta egyebek mellett a Medici-díjat, az Orosz Booker-díjat, a Simone de Beauvoir-díjat és az Osztrák Állam Európai Irodalmi Díját is. (F. B.)