Egy korábbi valóságos fenyegetés után Németországban törvény született a terroristák kezébe került járatok lelövéséről. Ezt azonban a német alkotmánybíróság alkotmányellenesnek ítélte, így a Lufthansa-gép fiktív lelövése a valóságban is bírósági tárgyalást vonna maga után. Nem lehet ugyanis életet élettel szembeállítani, nem menthetünk meg úgy embereket, hogy másokat megölünk – érveltek az alkotmánybírák. És ugyanerre építi fel vádbeszédét a darabban Nelson államügyésznő is (Fullajtár Andrea).
A vádlott, Lars Koch (Kovács Lehel) ezzel szemben azt veti fel, hogy rosszak a törvények, mert arra ösztönzik a terroristákat, hogy ártatlan embereket használjanak fel az akcióikhoz. És erre rezonálnak védőjének (Mészáros Béla) szavai is, aki szerint háborúban állunk, és az egyetlen mód, hogy felvegyük a harcot a terrorral szemben az, hogy elfogadjuk, a küzdelem áldozatokkal jár.
Ferdinand von Schirach kiválóan ismeri a jogi környezetet, amelybe szereplőit elhelyezte. Ám amíg egy tárgyalássorozat esetenként évekig is elhúzódik és több százezer oldalas dokumentációval jár, addig az előadás szűk két órába és néhány tucat párbeszédbe sűríti bele a történetet. Ez azzal jár, hogy a felfoghatatlanul bonyolult, jogi, filozófiai és morális kérdések százait felvető ügyről csupán egy aprócska rész ismeretében döntünk. Mintha a jéghegy csúcsa alapján ítélnénk a kiszorított víz súlyáról.
Az aktualitásokra reagáló színház legtöbbször megmarad színháznak, ahol a szereplők a saját értékükön jelennek meg, vagyis eljátszanak valamit, amit a néző a saját tapasztalataival összevetve gondolhat tovább. A Terrorban azonban színészeknek álcázott elvek és eszmék feszülnek egymásnak a szemünk előtt. Az eset hátborzongató valószerűsége akár élővé is tehetné az előadást, ám az érvek csikorgó összeütközése miatt nehéz eldönteni, hogy mit kezdjünk a színészi alakításokkal.
