De nézhetjük a kérdést a másik oldal felől. A jazztanszakon általánosan elterjedt feladat a transzkripció, ami azt jelenti, hogy nagy mesterek rögtönzéseit le kell kottázni, ki kell elemezni és meg kell tanulni. Nem azért, hogy a növendékek lemásolják, hanem hogy tanuljanak belőle. Ha meghallgatjuk, hogyan játsszák ezeket a rögtönzéseket a növendékek és hogyan szólnak eredetiben – hatalmas a különbség.
Mellékesen jegyzem meg, hogy közelebbről vizsgálva a jazzimprovizációkat, akár motívumokról, akár harmóniavázakról legyen szó, rengeteg klasszikus zenei elem fedezhető fel bennük.
Ezért is hangoztatom hosszú ideje, hogy nem lehet merev falat húzni a két zenei világ közé. De ismét megfordíthatjuk a kölcsönhatás irányát: gondoljunk például Bernstein monumentális Miséjére: nyilvánvaló, hogy a jazz is befolyásolta a komponistát, még akkor is, ha a katolikus liturgikus rend szerinti tradicionális vallásos műről van szó.
Olyasmi ez, mint amikor az agyban a rejtett idegsejtek milliói összekapcsolják a különböző területeket. Itt is ez történik: a két műfaj – a két zenei világ – látható és láthatatlan formában állandóan hat egymásra és befolyásolja egymást.
A klasszikus zene kifejezési formái a 19. század végére egyre jobban berögzültek és egyre szigorúbban a kottához kötődtek. Erre egyfajta válaszreakció volt a jazz a maga szabadságával?
Nagyon valószínű. De szólnék egy másfajta „válaszreakcióról” is. 1990-ben sikerült létrehoznom a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet. Ennek egyetlen célja az volt, hogy a magyar pedagógustársadalom megismerje a nálunk kevésbé alkalmazott, olyan progresszív nevelési irányzatokat, amelyekben a kreatív személyiség-fejlesztés, elsősorban a zenei önállóság fejlesztése nagyon fontos szerepet játszik. Alkalmam volt meghívni ezeknek az irányzatoknak neves képviselőit, a svájci Emile Jaques-Dalcroze, a flamand Edgar Willems vagy az osztrák Carl Orff módszerének kitűnő szakembereit.
Keveset beszélünk róla, de a zene, ha igazán hat, akkor a tudatnak, a személyiségnek olyan részére képes hatni, amire semmi más. Ezek az említett módszerek, a progresszív műhelyek Magyarországon kevéssé ismertek. Egy-egy műhelyen kívül – gondolok például a Waldorf-iskolákra, a pécsi improvizációs iskolára, vagy a soltvadkerti Orff-központra – ma sem jellemző a jelenlétük.
Azt szerettük volna tehát, ha a mi pedagógusaink közelebbről is megismerkednének ezekkel a nevelési rendszerekkel. Nagyon tisztelem a magyar zenepedagógiát, rengeteg nagyszerű tehetséget nevelt ki az évtizedek során, és nem is gondolom, hogy a pozitívumokon változtatni kellene. Másfelől azt reméltem, hogy ezekkel az új módszerekkel gazdagítani tudjuk a pedagógiai mentalitást.
Nagyon sajnáltam, talán életem egyik nagy kudarcának tekintem, hogy pénzszűke miatt tíz év után meg kellett szüntetnünk az Intézetet. Sokkal inkább tovább kellett volna fejleszteni, gazdagítani programját, hogy más művészetek pedagógiájára is hatni tudjon. Ha látta volna, hogy mindenféle reklám és hírverés nélkül hogyan özönlöttek a különböző kurzusokra a pedagógusok…
Az az előnye azért adott a zenetanárnak mondjuk a matektanárral szemben, hogy nagyobb a szabadsága, és egy egyéni órán, ha látja a hasznát, könnyebben tudja alkalmazni ezeket a módszereket, nem kell annyira a kerettantervekhez ragaszkodnia.
Bartók és Kodály után, akiknek a hatása sokáig érvényesült a magyar zeneszerzésben, megjelent egy másfajta tendencia. Egyes komponisták, mint például Ligeti, Szőllősy, Eötvös és Kurtág olyan úton indultak el, illetve haladnak, ami nagyobb előadói szabadságot biztosít, ugyanakkor nagyobb előadói önállóságot is igényel. Mindennek bizonyos fokig a zeneoktatásra, a zenepedagógus társadalomra is hatnia kell.
Az említett és más komponisták műveiben, másképpen ugyan, mint a jazzben, de szintén megjelenik a szabadság lehetősége. Ez az attitűd pedig hosszútávon mindenképp befolyásolni fogja a zenepedagógiát, nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. New Yorkban például fantasztikus improvizációs műhelyek működnek, amelyeknek semmi közük sincs se a zeneiskolákhoz, se a jazzhez. Összejönnek a legkülönbözőbb muzsikusok, van egy vezetőjük, aki időnként táblákat mutat fel, vagy koreográfiával irányít, és rávezeti őket, hogyan lehet így is bizonyos összetartó, organikus zenei folyamatokat kialakítani.
Visszatérve a műfajok találkozására, ezt a crossovernek nevezett stílust és a filmzenéket már a nagy szimfonikus zenekarok is felfedezték maguknak.
Az én jazz-zeneszerzői pályám is filmzenékkel kezdődött: Fábri Zoltánnal, Novák Márkkal, Szabó Istvánnal és másokkal.
Amikor még nem voltak jazzkoncertek, a filmzenében szinte felcsillant a rendezők szeme, ha meghallottak egy modernebb zenei fordulatot, szokatlan harmóniát, egy-egy atonálisabb improvizatív motívumot.
Ráadásul nekik nagyon is jól jött ennek a műfajnak a szabadsága, hiszen a filmzenékben gyakran előfordul, hogy a vizuális folyamatban bizonyos pontokon speciális zenei effektusokra van szükség.
Ezt nehéz úgy megkomponálni, hogy ne történjen elcsúszás, viszont improvizatív formában mindez sokkal könnyebben megvalósítható. Vukán György és jómagam egy időben ezért is dolgoztunk gyakran filmrendezőkkel, mert olyan improvizatív, modernebb megoldásokat tudtunk alkalmazni a zenei kíséretben, amelyek nagyon jól illettek a képi történéshez.
A filmzene az a műfaj, ahol kevésbé bevett harmóniákat vagy fordulatokat is el lehet fogadtatni az abszolút laikus közönséggel, éppen az elért hatása miatt.
Pontosan, hiszen a közönség elsősorban nem a hangokra figyel. Nem tudatosítja, hogy valami dodekafon vagy atonális, hanem a képsorokat nézi, és a zenei kíséret ezek hatását erősíti fel. Egy modern felfogású rendező ezt nagyon jól ki tudta használni.
Amikor még Magyarországon alig működtek jazzklubok és ritkán voltak jazzkoncertek, a filmzene ilyen szempontból experimentális műhelyként működött. Szőllősy András, akit a magyar zeneszerzésben az egyik legjelentősebb újító komponistának tartok, többször nyilatkozta, hogy mennyit köszönhet filmzenei munkásságának: ezek a műhelyek nagy szabadságot és sokféle kísérletezési lehetőséget biztosítottak számára, itt tudta a legjobban kipróbálni kompozíciós elképzeléseit, kialakítani szuverén alkotói stílusát.
Mi alapján lesz egy tehetséges zenészből jazzművész? Van olyan képesség vagy készség, ami erre predesztinálja az embert?
A múltkor hallgattam egy műsort, az volt a címe, hogy Isten vagy tudomány? A tudatról, az agyműködésről, az érzésekről, gondolatokról és bizonyos dolgok iránti hajlamokról is szó volt benne, amikkel a tudomány egyszerűen nem tud mit kezdeni. Ez az én válaszom is. Az, hogy valakinek mihez van érzéke, mi iránt vonzódik, és mihez van tehetsége, az lehet örökség, lásd például a Bach-családot, lehet szülői ráhatás, ez a legeklatánsabb formában a cigány családokban fordul elő, ahol a kisgyerek tradicionálisan örökli a hegedűt, de lehet valami egészen más is, ami szinte megmagyarázhatatlan.
Ugyanakkor a cigánygyerekek mostanában műfajt váltanak, és leginkább a jazznél kötnek ki.
Igen, mert a cigányzene az éttermekből kiveszett, és a szülők látják, abból a gyerek megélni nem fog.
Nekem nagyon sok tehetséges cigány növendékem volt. S hogy miért? Valószínűleg az az oka, hogy bennük szokatlanul erős a kötöttséggel, a pontosan rögzített zenével szembeni idegenkedés. Zenei örökségük következtében természetesen viszonyulnak a rögzítetlen zenéhez, a rögtönzéshez, így hozzájuk sokkal közelebb áll a jazz, mint a klasszikus zene.
Ha több időm lett volna, biztosan írtam volna a cigány jazzmuzsikusokról egy könyvet. Egyik rendkívüli sajátossága a magyar jazzéletnek az, hogy nálunk milyen nagy számban vannak kiváló cigány jazzmuzsikusok, és hogy nekik milyen különleges affinitásuk van például a jazz ritmusvilágához, a swinghez és a rögtönzéshez. Talán Indiából hozták magukkal ezt a zenei örökséget.
Hasonló a helyzet a feketékkel, és nyilván ez a mentalitás kellett a jazz létrejöttéhez is.
Sokszor kérdezték tőlem pályám során az újságírók, hogy miért éppen Amerikában alakult ki a jazz. Azért, mert a sokmilliós európai bevándorló tömeg magával hozta a Nyugat dallam- és harmónia- kultúráját, a feketék pedig a maguk afrikai ritmusvilágát, a kettő a találkozása pedig sokféle úton-módon szintézishez vezetett és megszületett Amerikában a jazz.
