Az időrendi logikát követő kiállítást egy codával záródó háromtételes szimfóniaként prezentálják: első tétele a historizmus, a három nagy „M”-mel: az osztrák Makarttal, a lengyel Matejkóval és a magyar Munkácsyval. Második tétele a realizmus és a historizmus együttélése, a harmadik a 19. századvég, codája pedig az első világháború előtti időszak festészete. Az első aranykor persze ad lehetőséget arra is, hogy e tételek között egy másfajta logika szerint kalandozzunk: ilyen például, ha olyan képekre vadászunk, amelyek így vagy úgy kötődnek Ferenc Józsefhez. S nem azért, hogy rekonstruáljuk az uralkodó kénye-kedvét: Ferenc József gyerekként festeni tanult, s művészet iránti rajongása később sem csillapodott. Nagy pénzekkel járó képzőművészeti díjakat alapított, rengeteg kiállításon jelent meg, a sajtó pedig külön figyelte, mely festővel váltott szót, s milyen képeknél időzött hosszabban. S a jelek szerint jó ízlése volt.
Közismert, hogy az uralkodó nagyra tartotta Munkácsy Mihály Krisztus Pilátus előtt című művét, meg is vásárolta Párizsban, s a festőnek nemességet adományozott, de meglepő lehet, hogy Jan Matejko művét, a Rejtan, Lengyelország elestét is épp ilyen nagy becsben tartotta – s szintén Párizsban vette meg. A magyar állam tulajdonába került – miután Ferenc József az elismerését fejezte ki – Kernstock Károly Agitátor a gyár kantinjában című festménye is. Kernstock képén a vörös terítővel letakart asztalnál, vörösbort ivó munkásokat győzködi egy alak, akit – fizimiskáját tekintve − hihetnénk Leninnek is, ha nem tudnánk: ez a remekmű 1897-ben készült.
