Barátja és egykori tanára, a kilencvenéves Kurtág György beszédét azzal kezdte: Kocsis Zoltánnak kellene őt búcsúztatnia. A zeneszerző – akinek műveit számos alkalommal tolmácsolta Kocsis Zoltán – személyes hangvételű gyászbeszédében hangsúlyozta: az elhunytnak köszönhető, hogy Bartók elkezdett közkinccsé válni. „Olyan zenék, amelyek mellett vállat vonva mentünk el régebben, a te kezedben gyémánttá váltak” – méltatta Kocsis Zoltánt.
A Zeneakadémia rektora, Vigh Andrea hárfaművész megemlékezett arról is, hogy Kocsis Zoltán hitt a művészi igazság létezésében. Kocsis barátja, Pilinszky János sorait parafrazeálva − mindenből költészet lesz és csend – úgy fogalmazott: Kocsis immár a költészet és a csend része.
Mocsári Károly zongoraművész és Perényi Miklós gordonkaművész – a pályatársak, barátok – egyaránt köszönetet mondtak Kocsis Zoltánnak, míg a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, Kovács Géza a zenerajongók önző kérdését is feltette: „Mi lesz velünk nélküle?” Mi lesz velünk, a „világítótorony, igazodási pont” nélkül?
A gyászszertartás délután kettő után ért véget. Kocsis Zoltán koporsóját ezek után a Farkasréti temetőbe vitték. Végső nyughelyét Bartók Béla sírjához közel kapta. Ahogy azt többen gyászbeszédükben megemlítették: Kocsis Zoltán szinte napra pontosan annyi idősen halt meg, mint Bartók.
