S hogy miért nem keletkezik annyi valótlanság, azt – amolyan félig íratlan szabályként – két dolog garantálja. Egyrészt ahhoz, hogy valaki tartalomszerkesztő legyen – merthogy mindenki lehet az –, el kell végeznie egy netes kurzust, amely a könyvtári ismeretekre, illetve a szellemi tulajdont szabályozó törvényekre korlátozódik. „Ha ezen valaki átmegy, akkor szinte biztos, hogy százszázalékos lesz a kamuszűrője” – összegezte tömören véleményét Grigas. Egyúttal azt is megjegyezte, rengeteg olyan ember van, aki amellett, hogy állandóan árgus szemekkel figyeli a szócikkszerkesztés folyamatát, ha kell, bármikor át is venné egy-egy tartalom gondozását. A másik tényező, hogy sok olyan elemet építettek be, amellyel például akár egy olvasó is jelezheti egy tartalomról vagy akár egy mondatról, megjegyzésről, hogy nem helyes, vagy épp a hitelesítéséhez szükséges lenne alátámasztani valamilyen külső forrással.
„Hogy mi lenne, ha a Facebook átvenné a Wikipédia szerkesztési elveit? Te jó ég! Elvesztené a tartalmak kilencvenkilenc százalékát” – fogalmazott Grigas.
Ahhoz, hogy a kártékony tartalmakat kiszűrhessük, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy ebben nagy szerepe van a felhasználók tartalommegosztási szokásainak is. Egyre jellemzőbb ugyanis, hogy az emberek nem olvasnak, nem mélyednek el a dolgokban, hanem zombi módjára szórják a posztokat, lájkokat, megosztásokat, azt sem tudva pontosan, mit is adtak tovább, mit is ajánlanak ismerőseiknek. Ennek megváltoztatásához, komoly oktatási stratégiára lenne szükség, hogy már a kezdetektől arra tanítsák az iskolásokat, értelmezzék a tartalmakat, a felületesség ugyanis nem vezet sehova, legfeljebb digitális szemeteléshez. Annak meg tényleg nincs sok értelme.
###HIRDETES2###
