A biszexualitását nyíltan vállaló Molko szerencsére nem félt, és nyíltan letette voksát a már említett amerikai elnökválasztás végeredményét illetően is. Trump fejét egy cigarettásdobozba montírozva tudatta a világgal, hogy az új elnök káros az egészségre. A zömében a húszas éveiket éppen alulról karcoló, főként lányokból álló közönség vevő volt az efféle poénokra, s remélem, Molkónak sem kell amiatt aggódnia, hogy a Placebo az efféle poénok miatt nem kerül parkolópályára.
Az eredeti felállásból már csak Stefan Olsdal és Molko adta a zenekar gerincét, de a sessionzenészek is hozták az elvárhatót. A gender-kvótának megfelelően egy hölgy is bekerült a csapatba, Fiona Brice személyében, aki hol billentyűkön, hol hegedűn kísérte a csapatot, polkorrektté téve ezzel a zenekari felállást is. A többiek is tették a dolgukat.
A csapat monoton hangzását egyértelműen Molko különleges, egyedi hangja adja, amit lehet szeretni vagy sem, mindenesetre néha olyan érzést kölcsönzött a koncert, mintha egyetlen kétórás, maratoni dal lejátszásának a közepébe csöppentem volna. Ezt a hatást sem a vetítések, sem a rövid anekdoták nem tudták megtörni. A Nancy Boy, az Every You Every Me, a Pure Morning, a The Bitter End, a Bright Lights, a For What It's Worth és a Too Many Friends a sorrendtől eltekintve szinte egyvelegként zúdult a hallgatóságra.
Ráadásul a Papp László Budapest Sportaréna nem az igazi tere a zenekarnak, a Placebo sokkal inkább a fesztiválokon jó, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az a kb. négyezer rajongó, aki csak negyed házat tudott produkálni péntek este. Ellenben a zárás fenomenálisra sikeredett. A kivetítőn megjelenő „Leonard Cohen 1934–2016 felirat” és a Kate Bush által előadott, folyamatos lüktetéssé maszkírozott Running Up That Hill elegye azt a reményt keltette, hogy nem ez lesz az utolsó este, amit a Placebóval tölthetünk Budapesten.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!