Hatott is meg nem is a Placebo Budapesten

A zenekar 20. születésnapi turnéjával érkezett: velük jött David Bowie, Leonard Cohen és Donald Trump is.

A tipikus sulizenekarból a brit underground egyik legjelentősebb csapatává fejlődött együtteshez sosem volt mostoha a sors. Demóik a 90-es évek közepén – első lemezük megjelenése előtt – eljutottak David Bowie-hoz, aki az akkoriban teljes átalakuláson áteső rock és elektronikus zene potenciális nagykövetének jövendölte a Placebót. Hóna alá is nyúlt a zenekarnak, s turnézni hívta őket előzenekarként.

A hirtelen jött siker után Molkóék próbálták fenntartani ugyanazt az ívet, amit az 1998-as Without You I’m Nothinggal és talán a másik legjobban sikerült lemezükkel, a 2003-as Sleeping with Ghosts-szal elértek. Sorlemezeket nagyjából 4-5 évente adnak ki, ami most a 2013-as Loud like love után kimaradni látszik, bár erre megesküdni nem mernék, mégis, talán a lendület – úgy tűnik – kezd elfogyni, hiszen a csapat a 20 éves jubileumát „csak” egy válogatáslemezzel és egy EP-vel ünnepelte.

A lemezmegjelenéshez kapcsolódó 20 Years of Placebo című turné pénteken érte el hazánkat. Azon a szomorú novemberi pénteken, amelyiken Leonard Cohen a mennybe távozott. Tudván, hogy a zenekart is megviselte a zenészlegenda halála, kíváncsi voltam, hogy a szókimondó, kvázi emberjogi aktivista banda miként nyúl majd a koncertjükön a közelmúlt történéseihez, nemcsak a szomorú halálhírhez, hanem akár az amerikai elnökválasztáshoz is.

20 év terméséből válogatni nem könnyű, és sajnos elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a setlistbe az interneten: el is csodálkoztam azon, hogy olyan nagy slágerek estek ki a turnén, mint az English Summer Rain, a This Picture vagy a személyes nagy kedvenc Sleeping with Ghosts 2003-ból.

A bő két óra játékidő alatt azért jutott bőven a jóból. A VHS-szalagról bejátszott Every You Every Me videoklipje kiváló kezdésnek tűnt, érdekes volt látni, hogy mennyit változott a zenekar a 20 év alatt, legalábbis a megjelenésüket tekintve, a dal maga pedig megadta az alaphangot az „elmúlthúszévezéshez”.

Brian Molko ezen a napon mint frontember nem volt túl beszédes, de a csapaton nagyon látszott, hogy erősen koncentrál az előadás egésze alatt. Egy-két rövid anekdotától eltekintve inkább a kivetítőn mutatták be történetüket. A Without You I’m Nothing alatt például megjelent a nagy mentor, David Bowie is, akivel egy közös stúdiófelvétel alatt rögzített videót lehetett látni.

A biszexualitását nyíltan vállaló Molko szerencsére nem félt, és nyíltan letette voksát a már említett amerikai elnökválasztás végeredményét illetően is. Trump fejét egy cigarettásdobozba montírozva tudatta a világgal, hogy az új elnök káros az egészségre. A zömében a húszas éveiket éppen alulról karcoló, főként lányokból álló közönség vevő volt az efféle poénokra, s remélem, Molkónak sem kell amiatt aggódnia, hogy a Placebo az efféle poénok miatt nem kerül parkolópályára.

Az eredeti felállásból már csak Stefan Olsdal és Molko adta a zenekar gerincét, de a sessionzenészek is hozták az elvárhatót. A gender-kvótának megfelelően egy hölgy is bekerült a csapatba, Fiona Brice személyében, aki hol billentyűkön, hol hegedűn kísérte a csapatot, polkorrektté téve ezzel a zenekari felállást is. A többiek is tették a dolgukat.

A csapat monoton hangzását egyértelműen Molko különleges, egyedi hangja adja, amit lehet szeretni vagy sem, mindenesetre néha olyan érzést kölcsönzött a koncert, mintha egyetlen kétórás, maratoni dal lejátszásának a közepébe csöppentem volna. Ezt a hatást sem a vetítések, sem a rövid anekdoták nem tudták megtörni. A Nancy Boy, az Every You Every Me, a Pure Morning, a The Bitter End, a Bright Lights, a For What It's Worth és a Too Many Friends a sorrendtől eltekintve szinte egyvelegként zúdult a hallgatóságra.

Ráadásul a Papp László Budapest Sportaréna nem az igazi tere a zenekarnak, a Placebo sokkal inkább a fesztiválokon jó, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az a kb. négyezer rajongó, aki csak negyed házat tudott produkálni péntek este. Ellenben a zárás fenomenálisra sikeredett. A kivetítőn megjelenő „Leonard Cohen 1934–2016 felirat” és a Kate Bush által előadott, folyamatos lüktetéssé maszkírozott Running Up That Hill elegye azt a reményt keltette, hogy nem ez lesz az utolsó este, amit a Placebóval tölthetünk Budapesten.