Időnként úgy érezhette a néző: mintha csak a megfelelő formát kapta volna meg végre egyik-másik korszakos sláger. Két évvel ezelőtt a Deep Purple játszott a Papp László Budapest Sportarénában, míg most önállóan érkezett az énekes, Ian Gillan. Mégsem lehetett hiányérzete a rajongóknak: a hetvenes rocktorok remekül működött együtt az ötvenfős szimfonikus zenekarral. Ráadásul így a jelen cikk szerzőjéhez hasonló, laikus Purple-hallgatók is teljesebb, egyedibb élményt kaphattak. Mégis csak izgalmasabb a XX. század második felének legnagyobb bluesslágereit hallgatni úgy, hogy olykor még egy nagyzenekari Örömódával is szembetalálhatjuk magunkat közben.
Gillan előtt lánya zenekara, a Papa Le Gál lépett a színpadra: vidám, latinos funkzenéjük háttérzenének remek volt, még ha a közönség beindításához azért több is kellett volna. Félreértés ne essék, Grace Gillan egyáltalán nem rossz énekesnő. Olykor mintha egy hosszú-hosszú mesébe kezdene (Tel-Aviv), máskor az embernek táncra perdülni van kedve (Take a step). Később apjának is besegített háttérvokállal és még egy duettel is a művésznő (You’re gonna ruin me baby), hogy a Candy flosst már egyedül adja elő.
Ian Gillan Deep Purple-t énekel, szólt a koncert címe, de persze akadt más is: rögtön az elején például a Hang me out to dry a ’91-es szólólemezről, a Toolboxról. („I can’t lose”, ugye...) Az énekes tényleg a legendás csapat teljes életművéből válogatott: az olyan klasszikusok mellett, mint a Perfect strangers vagy a végén érkező Smoke on the water, felcsendült például a Razzle dazzle is a 2003-as Bananasról. Az izgalmas billentyűsrészek is hozzátettek a dalhoz, hogy aztán egy „holy-moly” felkiáltás után Gillan már át is térjen a következő monumentalitásra. Döbbenetes, hogy 71 évesen is mikre képes, a hangja betölti az Arénát, de még a remek vonósfelvezetéssel indult szám végén felcsapó füstfelhők is ültek.
A Lazy elején szintén egy csodás szólóhegedűs részt hallunk, Gillan pedig még szájharmonikáját is előkapja. Van íve a koncertnek, egyre lelkesebb lesz a néző. „És most egy kis blues”, halljuk Gillantől, aki közben elmondja, mennyire helyteleníti a szerencsésebbekből dőlő folyamatos panaszáradatot. Mi más is jöhetne, mint a When a blind man cries? Aztán megint nem Deep Purple, de nem is baj: a 90-es Naked thunderről érkező No more cane on the brazos már-már ünnepi hangulatot teremt. A maga melankolikusságában gyönyörű szerzemény: „Why don’t you rise up, you dead men”, dalolja Gillan, majd egészen kiereszti hangját, hogy a vadnyugati harmonikaszóló borzolja végül a kedélyeket. Tényleg jól jött ezután nem sokkal az Örömóda!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!