– Az én olvasatomban a dadaizmus nagyon erős gesztusa a lomtalanítás. Annyi mindent halmoz fel az emberiség az évszázadok során, művészeti, kulturális, politikai értelemben, hogy időnként az egészet tűzre kell vetni. A múlt század elején a dadaisták a maguk érdes és békétlen módján kegyetlenül tűzre dobtak mindent, ami a lényeges dolgok befogadásának útjában állt. Talán az előadás végén felhangzó Boulevard of Broken Dreams (A széttört álmok sugárútján) című dal rejti a lényeget. Minden izmus, minden emberi törekvés itt végzi – vélekedett a rendező, aki szerint a dadaisták „többszörösen terhelt” és komplex személyiségek voltak, de képesek a befogadásra. – Ez az integratív attitűd hiányzik igazán a mai világból, amely inkább kizár, kisajátít és „törzsi háborúkat” gerjeszt.
Hiányoznak a merész és nagyvonalú gesztusok, a pártállástól, ízléstől, szemlélettől független hiteles (alkotó) közösségek – fejtette ki Balázs Zoltán.
A rendező idén tavasszal Matei Visniec egy másik darabját, A kommunizmus története elmebetegeknek címűt vitte színre Chicagóban a Trap Door Theatre-ben. – Bár a darabot egy széles körben elismert avantgárd színház mutatta be, amely megalakulása óta missziójának tekinti, hogy kortárs európai darabokat, szerzőket és újító színházcsinálókat ismertessen meg a nem szokványos témákra és előadásokra nyitott amerikai közönséggel, mégis benne volt a pakliban, hogy a sztálini történet nem minden vonatkozását fogják pontosan megérteni és dekódolni. A közönségtalálkozókon azonban mindig kiderült, hogy a nézők a szovjetrendszer visszásságait és abszurditásait tökéletes párhuzamba tudták állítani a náluk zajló elnökválasztási mizéria manipulatív természetével és egyes szereplőivel – emlékezett vissza a rendező.
A szovjet terror valódi működési mechanizmusáról szól a tavaly óta nagy sikerrel futó Én a szabadságot választottam című monodráma, amely Viktor Kravcsenko írásából készült.
