Már így is túl nagy üzlet a foci

Juan Villoro: Bármennyit árt a pénz és a politika, a futball elég egyszerű, hogy egészséges maradjon.

– Mondják, hogy a futball állapota a társadalom állapotát is tükrözheti. Egyetért ezzel?
– Tényleg vannak bizonyos országok, ahol ezt fel lehet fedezni. Ott van például a német válogatott. Erősek, ügyesek, koncentráltak, céltudatosak, a német társadalom sok tulajdonságának megfelelnek. Aztán ott van Olaszország, ahol van pár fantáziával teli játékos, a csapat művészei. A többiek tudatosak, mint az olasz maffia vagy mint a római légiósok. És van, hogy a csapat egy ideális társadalmat tükröz. Például a francia válogatott 1998-ban, amikor világbajnok lett, egy multikulturális társaság volt. Ez nem annak felelt meg, ami Franciaország, hanem annak, ami lenni szeretne. Ez az ország írta le az emberi jogokat. A mocskos valóságban gyakran ellentétesen cselekedett, de akkor is a nagy eszmék országa.

– Mexikóban is létezik ez a kapcsolat?
– Olyan társadalomban élünk, amely nem nyitott az új ötletekre és ahol nehéz egyéni kezdeményezéseket keresztülvinni. A csapatunk ennek a tükörképe. Jók a játékosaink, képzettek, hallgatnak az edzőjükre, de nincsenek ötleteik. Van pár kivétel, de ez alapvetően egyéniségek nélküli futball, a mexikói társadalom pedig a középszerűség társadalma. Nemcsak nehéz, veszélyes is másnak lenni.

Foci és rock and roll

Juan Villoro, a mexikói irodalom Európában is ismert figurája nem előzmény nélkül érkezik meg a magyar irodalomba. A hazai futballirodalom nagyon gazdag: a közelmúltban elhunyt Kőrösi Zoltán és Esterházy Péter futballtörténetei, futballmetaforái nélkül nem volna ugyanaz a magyar irodalom, de említhetjük a ma is élő Darvasi Lászlót, Ferdinandy Györgyöt és másokat is. Az 1956-ban született, futball- és rockrajongó újságíró Villorónak az Európa Könyvkiadónál megjelent, Gólöröm című fociesszé-gyűjteménye az első magyarra fordított kötete, pedig hazájában az esszéken és cikkeken kívül elsősorban regényíróként és gyerekkönyvek szerzőjeként ismerik. 1991-ben jelent meg első regénye, nagy sikert pedig a 2004-es El Testigo című, a kortárs Mexikót ábrázoló társadalomkritikus regénye hozott számára.

– A szocializmus korabeli Magyarországot szokták így jellemezni.
– Nem ismerem ki magam igazán a magyar történelemben, de azt elmondhatom, hogy Mexikóban 71 éven át ugyanaz a párt volt hatalmon. Autoriter rezsim volt, nem igazi diktatúra, inkább az, amit Mario Vargas Llosa a tökéletes diktatúrának nevezett: diktatúra volt, csak demokráciának nézett ki. Ez a rendszer olyan, mint egy piramis, aminek mindig ugyanazok vannak a csúcsán. Az ilyen rendszer nem támogatja az új kezdeményezéseket. A mexikói játékos fél felelősséget vállalni olyan dolgokért, amik nem eltervezettek, nem az edző szándékaiba illeszkednek. Egyszer megkérdeztem a válogatott nagyon értelmes edzőjét, Manuel Lapuentét, hogy a játékosoknak mi a legfontosabb tulajdonsága. Kapásból azt válaszolta: az engedelmesség. A piramis az aztékok szimbóluma, de ez a szimbólum, a hatalom geometriája ma is jelen van az életünkben. A gazdaság például a monopóliumok gazdasága, nincs versengés. Pedig a konkurencia a gazdaságban és a politikában is szükséges dolog.

– Mit tud kezdeni a könyvével az, akit a futball nem érdekel?
– Örülnék, ha érdekes történeteket találnának benne. Mint a német Robert Enke tragikus története, aki a nemzeti válogatott kapusa volt és öngyilkos lett. Ez drámai. Egy ember története, aki őrülten nagy nyomás alatt áll, és nem talál kiutat. Nagyon mai történet.

– Mexikóban milyen a politika hozzáállása a futballhoz?
– Ha a válogatott jól játszik, akkor fontos a kormányzó pártnak. Egyszer megkérdeztem egy szakértőt, aki közvélemény-kutatással foglalkozik. Azt mondta, ha a válogatott különösen jól játszik, akkor 7 százalékkal nő a kormányzó párt népszerűsége. Ha van igazi konkurencia egy választási küzdelem során, akkor ez nagyon sok. Nem tudom, ez igaz-e, a közvélemény-kutatók is hajlamosak túlozni. A másik kapcsolat a politika és a futball között, hogy a mexikói politika a megvesztegethetőségből és a politikusok privilégiumaiból él, a fociban is ugyanez történik. Nincs a futballistáknak érdekképviselete. Ők rabszolgák. Sok pénzt keresnek, de jogaik nincsenek.

– Nálunk mostanában presztízskérdésnek tekinti a politika, hogy működjön a magyar foci. Sok pénzt invesztálnak bele. Ez segít?
– Lehet, hogy többet invesztálnak, de a politika és a futball összekeverése rossz a futballnak és rossz a politikának. Ami a pénzt illeti: már így is túl nagy üzlet a foci. Megoldást kellene találni, hogy ezt megfékezzük. De szerintem a futball ahhoz eléggé egyszerű, hogy egészséges maradjon. A legjobb pillanatok még mindig a lábak varázslatáról szólnak.