Ó, ha mind az első csókhoz mérnénk mindent!

A Népszabadság bezáratásáról, Nobel-esélyéről és Ginsberg tanácsairól is kérdeztük Krasznahorkai Lászlót.

– Évek óta Nádas Péter mellett önt emlegetik a Nobel-esélyes magyar írók között. Idén mégis Bob Dylan kapta az elismerést. Mennyiben változtatná meg privát és alkotói életét az elismerés? És mit szólt Dylan díjazásához?
– A bizottság nagy bátorságára vall, hogy merték egy zenésznek adni ebben az évben a díjat. Persze Bob Dylannek mindenféle díj jogos: ő tényleg korszakalkotó művész. Remélem, a Nobel-díj után sorban kapja majd a hasonlókat az Órások Világszövetségétől kezdve a Meteorológusok Nagytanácsának ragyogó érmeiig – csak bírja el őket az a gyönge test. S hogy mit jelentene egy olyan díj, amelyből a maga nemében csak egyetlenegy van? Már az büszkeséggel tölt el, hogy azon a tízes, húszas, ki-tudja-hanyas listán fogadtak rám, amelyen egy Bob Dylan is szerepelt! Ahol egy Thomas Pynchon! Egy Ko Un! Azt hiszem, tényleg itt a végítélet, hogy ez megtörténhetett. Csak az hoz kissé zavarba, hogy mellettem még lehetett fogadni lovakra, futballra, sőt, ruletteredményekre is...

– A zene mindenesetre önhöz is közel áll: közös képe van a Mayhem-frontember Csihar Attilával, zenélgetett a Talking Heads vezetőjével. A zenéhez is a diszharmonikus világ elől menekül az ember, mint Eszter György Az ellenállás melankóliájában?
– A zenéhez nem menekülök, a zene és a zenélés a mindennapi életem része a kezdetektől fogva. Belülről, felőlem nézve nekem mindegy, hogy szavakkal vagy zenei hangokkal foglalkozom, bármelyik esetén jelen van a másik is. Mert mindkettőnek közös a gyökere, az érzelmek és ösztönök sötét homályába veszve. Képtelen vagyok elfeledkezni arról, hogy az ember szavak és hangok általi varázslatos megnyilvánulása ennek a sötét homályba veszett térnek és időnek a valóságába vezet. Persze, ez a valóság csak pillanatnyi, olyan rövid létezés, ahol a két szó, hogy tér és idő, szinte azonnal felmondja a szolgálatot. Kimondok, nem, elgondolok egy szót, leütök vagy megpengetek egy hangot, és ez a valóság már nincs is – csak a szó és a hang marad ott, mint mikor egy sínek között alvó ember fölött – huss! – elszáguld egy TGV, s mire ráeszmél, hogy történt valami, ez a történet már véget is ér – csak a rettenetes huzat marad még egy kicsit, ahogy még imbolyog fölötte s vissza-visszaörvénylik a levegő.

– Közös zenélések Allen Ginsbergnél zajlottak, akinél New York-i tartózkodása alatt lakott, és aki a Háború és háború megírásában is segítette önt. Milyen tanácsokat adott, alkotói elképzeléseit miként formálta Ginsberg?
– Ő maga volt a tanács, a segítség. Amikor összebarátkoztam vele, ő az életének már abba a végső szakaszába ért, ahol az ember nem akar mást, mint adni, jutalmazni, örömet okozni. Pontosan tudta, mi következik, s ez bölccsé tette. Hadd mondjak egy példát. David Byrne egy nap beugrott Allenhez, hogy bemutatna egy zenekart, akiket most fedezett fel, hátha Allennek is tetszik. Jó, jöjjenek, hangzott a válasz. S jött három fiú, nagyokat nyeltek, rettenetes zavarban voltak, ártatlanul és égő szemekkel meredtek mindenre a szegényes konyhában, ahol körbeültük az asztalt: a szörnyű, libafos színű bútorokra, a mocskos tűzhelyre, a padlóra, a mennyezetre, s persze, magára Allenre, hogy ott vannak vele, az ő konyhájában, és ez nem álom. Allen kérdezgette őket, ők próbáltak válaszolgatni, zenélgettünk is később természetesen egy kicsit, az egész nagyjából egy óráig tartott, s mikor búcsúra került a sor, Allen előhúzott az asztal alól egy régi típusú kazettás magnót, kivette belőle a kazettát, és átnyújtotta nekik. Azt kapták ajándékba, hogy titokban felvette közös együttlétüket. Tudta, milyen óriási jelentősége lesz ennek a kazettának e három fiú életében.

– Jelentősége lett a Háború és háborúnak is, története aztán a valóságban folytatódott. Mario Merz képzőművész a regénybeli Korin György védelmében lépett fel, mintha valóságos lenne, végül elvitték őt Gyulára is, és kiderült, több száz fecnit is hozott magával, sok-sok művészeti elképzelésével. Ön azt mondta, a célt végül elérték, a regény mindinkább beleivódik a valóságba. Ez általában is fontos önnek, illetve tapasztalta már, hogy amit megírt, mintha csak az jelent volna meg a valóságban is?
– Hajjaj. Már az első regényem, a Sátántangó után észleltem, hogy az ott valóságra lépő alakok közül néhányan megmutatkoznak az én hétköznapi, érzéki valóságomban is. Egyszer például álltam a sorban egy kevertért s egy sörért egy kocsmában, egy ürömi talponálló volt, s egyszer csak megbökdösi a hátamat hátulról valaki: Halics volt a Sátántangóból. El lehetne viccelődni azon, vajon hanyadszorra álltam már a sorban, s egyáltalán álltam-e még, hogy ilyeneket képzelek, de hát nem, az az alak tényleg Halics volt, és azt akarta, hívjam meg egy körre. Második regényem, Az ellenállás melankóliája után meg események történtek a látókörömön belül, olyanok, amelyek először a regényben estek meg. Ilyenkor persze kivert a víz. És óvatossá tett az egész. Hogy mit írok le azokból, amik mondatokként a fejemen átzúdulnak. Sok mindent kihagytam, és kihagyok, most is, hogy nemrég utolsó regényemet az útjára bocsátottam. Hangsúlyozhatnám, hogy nem én vagyok, aki beleírja őket a könyvébe, hanem ők azok, akik beleírják magukat a valóságba, az emberek úgyis csak mosolyognának. Mert ők mindig azt hiszik, tréfás kedvemben vagyok. Pedig nem, egyáltalán nem vagyok tréfás kedvemben.

– Beszélt korábban is értékválságról: napjainkban, amikor népszavazásra bocsátanak egy álkérdést, majd plakátok özönén hergelik az embereket, vagy amikor egy éjszaka alatt bezárják a legnagyobb baloldali napilapot, mennyire tapasztalja ennek továbbsüllyedését? A legkiszolgáltatottabb réteg megjelenik az ön műveiben is, és mintha őket célozták volna direkt meg ezekkel a plakátokkal is: egyszerű falusiakat, akik még sosem láttak menekültet, de elhitették velük, hogy bármikor beüthet az apokalipszis.
– Nem először fordul elő, hogy átvernek több millió embert, s hogy elhallgatásra ítélnek egy fórumot. Sőt, még az se példátlan, hogy ilyen alacsony, ócska színvonalon zajlik mindez. S egyáltalán: ebben a mostani magyar helyzetben semmi meglepő nincs. Mégis meg vagyunk döbbenve, mármint sokan az alávetettek, akik „egyik oldalon se állnak”, elhűlve figyeljük, hogy hogy jutottunk idáig. De hát valójában el se mozdultunk onnan! A pontról, ahol ilyen alattomosan, ócska formákba öntve folyhatnak a dolgok. Ez csak annak a bizonyítéka, hogy sem a kezdetekkor, sem most nem láttuk és nem látjuk tisztán, mi történt, és mi történik. Okosabbnak kéne lennünk. Mind a tízmillió magyarnak. De hát mit tegyünk? Ennyi eszünk van. Ennyi észre pedig ez jön ki. A butaság kínos apokalipszise meg a sipákolás.

– Szóba került már a Nobel, a Man Bookert viszont ténylegesen is megkapta tavaly, olyanok után, mint Alice Munro vagy Philip Roth. Mit jelent velük egy sorban lenni, miben hozott változást a díj?
– Mondhatnám, hogy az International Man Booker-díj megváltoztatta az életemet. De nem változtatta meg. Örültem neki, és örültünk sokan, aztán folyt minden tovább a régi kerékvágásban. Kertész Nobel-díja ugyan mit változtatott meg? Jobban szerették? Többen olvasták? Megváltozott a megítélése a magyar irodalmi közvéleményben? Nem változott meg. Egy dolog változott meg: hogy neki még jobban fájt, hogy nem tudják itthon befogadni, ami ő. Ha Kertész megkapta, akkor ez a Nobel-díj nem is ér olyan sokat, mondták, s gondolták. Uramisten.

– Harmincegy éve jelent meg a Sátántangó, nem sokkal előtte Esterházy, Kertész klasszikus művei. Idén veszítettük el mindkettejüket, de Juhász Ferencet is tavaly év végén. Fel lehet mérni egyáltalán már a kezdeti sokk után, kiket vesztettünk?
– Igen. Nagy formátumú embereket vesztettünk el. Nagy művészeket. A nagy formátumot veszítjük el újra meg újra. Hiszen még ha nem felejtenénk el őket, rögtön, ahogy kimúlnak a napi hírekből a temetés után! De elfelejtjük! Azon nyomban, ahogy kifordulunk a temetőkből, nekik végük! Nekünk pedig mindegy is, hisz mi korábban se tudtunk mit kezdeni a formátumukkal! S akkor tényleg borítsa őket a feledés. Mi pedig üljünk vissza a tévék elé: jön az RTL, a TV2 s végül: az M.

– Tamás Gáspár Miklós írta még tavaly, hogy a nyolcvanas években mennyivel több jelentős mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta, és Réz Pál is hasonlóan fogalmazott. Ön hogyan látja a kérdést?
– Borúsabban, ha általánosabban teszem fel a kérdést. A magyar irodalomról azt tartjuk, hogy nem juthat el máshoz, ez csak a miénk, ezt a nyelvet uccse lehet lefordítani, meg amúgy se ért meg minket senki. Úgyhogy írjuk folyton a magyar irodalomtörténetet – szemben a világirodalom történetével. És azt hisszük, csak nálunk van így. De nem. Tényleg van az angoloknak is, a németeknek is, a franciáknak is, az amerikaiaknak is, a perzsáknak is, a japánoknak is, és így tovább, egy saját belső használatra készült irodalomtörténetük, csak az a helyzet, hogy egy-két angol, egy-két német és francia és amerikai és perzsa és japán és így tovább, átlép egy határt, és az a határ a világirodalomra nyílik. Ezt a határt nem nagyon pillantották meg a magyarok. Se Berzsenyi, se Arany, se Ady, se József Attila, se Weöres, se senki. Ez lehet balszerencse, lehet balsors, mittudomén, bármi, de ez nem változtat a tényen: nagyjaink nem részei a világ irodalmának. Nevezzük rejtett lokális kincseknek őket, akikről rajtunk kívül soha nem vesz tudomást senki. És az igazság pillanata soha nem jön el.

– Új könyve Báró Wenckheim hazatér címmel jelent meg. A Pesti Színház sötétjében a különböző olvasatok kerültek elő a bemutatón, Nyáry Krisztián pedig ennek kapcsán úgy vélte, ön egy marketingzseni. 2011-ben ön viszont még az Origón arról beszélt: mindennek rossz a marketingje, ami kicsit is komoly, a Bibliának, Kafkának, önnek is. A Báró Wenckheimet mivel tudná mégis a széles rétegek figyelmébe ajánlani?
– A széles rétegekébe sehogyan. A széles rétegeknek csak mesélni lehetne róla. S aki közülük még erre se volna érzékeny, azt jól fejbe lehetne a könyvvel vágni. Hogy figyeljen. Hogy hazajön a báró. És lesz szőlő és lágy kenyér. És újra lesz értelme a szavaknak és a gondolatoknak. És újra lesz remény. De hagyjuk. Reménytelen. Itt a baloldalon ez a köpcös a szőke nővel, meg ott a jobboldalon az a szemüveges bácsi a fülbevalós lánnyal már nem figyelnek.

– A báró az első csókjához igazít mindent, azt keresi később is folyton például Buenos Airesben is. Mennyire általános ez ön szerint, mennyire tudunk elszakadni a korai kulcsélményeinktől?
– Nagyon szépen mondja, hogy a báró az első csókjához igazít mindent. Hát, ez az. Hát, erről van szó. Hogy az életünkben – s így a könyveinkben is, a mi nagy, a világ számára ismeretlen verseinkben és regényeinkben – mindig ott van ez az alak, ez a különleges, szeretetreméltó és szeretetre éhes lény, aki mindent az első csókjához mér. Ó, ha mindenki megértené, hogy másképp nem érdemes élni! Ha mindenki az első csókjához mérne mindent, akkor ez nem ez az ország volna! És akkor ez a világ nem ez a világ volna! S akkor az én mesém is tovább tartott volna...

– A bemutatón Szemerédi Endre matematikus beszélt képzeletről, amiben a valóság egyes darabjait véletlenszerűen rendezzük el. Ennek a véletlenszerűségnek szép irodalma is van A 49-es tétel kiáltásától Gombrowicz Kozmoszáig. A történelemben is gyakori, hogy ilyen-olyan narratívákat fogadunk el, de csak mert rengeteg körülményt nem ismerünk. Ön hogy látja, a fantáziánk által felépített világok mennyire állhatnak közel a valóságoshoz?
– Hát, pont arról van szó, hogy nagyon messze állnak egymástól! Épp ez a lényegük. És iszonyatosan szükségünk van ezekre a fantáziák által teremtett valóságokra! Mert valóságok ezek is. Az igaz művészet megőrzi a varázst, és képes beleírni magát a valóságba. Persze, ez nemhogy nem azonos az érzékeinkkel felfogható valósággal, egyenesen mesebeli messzeségben van tőle – és épp ezért van szükségünk rá, de annyira, hogy el se viselnénk nélküle az életet. Ez a mesebeli messzeség kimeríthetetlen forrás. Figyelemre méltó, milyen mértékben, mennyire kimeríthetetlen tényleg. És ettől fosztja meg azokat a milliókat, azokat a százmilliókat, azokat a milliárdokat az örökkön uralkodó animális eszme, az azonnali megragadás kiirthatatlan reflexe, – s az erre felépülő világok egymást váltó sivár kietlensége.

– Beszéljünk végül még a hazatérésről, a könyv főmotívumáról: fény nélkül nem lehet élni, mondta a bemutatón, de ha sokáig belekényszerülsz, könnyen hozzászokik a szemed a sötéthez. Sikerül önnek olykor kívülről tekintenie a közösségre, illetve saját magára?
– Én azt mondtam a bemutatón, hogy nehéz fény nélkül élni. És igen, belenéztem a sötét színpadról a sötét nézőtéren ülő nézők szemébe. És azt láttam, hogy mindegyik szempárban ott van egy kis csillag. Pedig nem volt fény. Az előadás teljes sötétben zajlott az első pillanattól az utolsóig.

Krasznahorkai László

Tavaly májusban ő kapta a Nemzetközi Man Booker-díjat, de a Nobelre is régóta esélyesnek tartják. A József Attila-díjat 1987-ben, a Kossuth-díjat 2004-ben kapta meg. Művei eljutottak többek közt a német, az amerikai és a japán olvasókhoz is. Együtt lakott Allen Ginsberggel, könyveit a Gogol-művekkel vetette össze Susan Sontag.

Krasznahorkai László 1954. január 5-én született Gyulán, első regénye, a harmincegy éve megjelent Sátántangó pedig a világhírig repítette az írót. Tarr Béla klasszikus filmjei is az ő regényeiből születtek: a több mint hétórás Sátántangót 1994-ben mutatták be, míg Az ellenállás melankóliáján alapuló Werckmeister harmóniákat 2000-ben. Krasznahorkai a kilencvenes években hosszabb időt töltött Mongóliában és Kínában, ottani tapasztalatai Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az Ég alatt című műveiben csapódtak le. Az 1999-ben megjelent Háború és háború megírásához ötleteivel segített Allen Ginsberg is. Elbeszélései jelentek meg Seiobo járt odalent és Megy a világ című könyveiben, a 2010-es Állatvanbent Max Neumann festményeiről szóló gondolatait adta közre. A torinói ló forgatókönyvét együtt írta Tarr Bélával. Legutóbbi regénye idén látott napvilágot Báró Wenckheim hazatér címmel. A szeptemberi bemutatón olyanok szólaltak meg a könyv kapcsán, mint az Abel-díjas matematikus, Szemerédi Endre, Unoka Zsolt pszichiáter vagy Nyáry Krisztián író.