Rajongani az életért Auschwitz után

Egy holokauszttúlélő és egy kortárs táncos megrázó találkozása a Vígszínház Házi Színpadán.

A sóvirág egy őshonos, leginkább Debrecen környékén előforduló növény, amely nagyon lassan veszíti el erejét, szinte megkövesedik, hogy sokáig őrizhesse formáját. Épp ilyen Fahidi Éva is, a 91 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő, akinek az életéről tavaly ősszel mutatta be a Tünet együttes a Sóvirág című előadást Szabó Réka rendezésében. Három előadást terveztek belőle, már túl vannak a harmincon, de az évadban folyamatosan látható még a Vígszínház Házi Színpadán.

Két nő találkozásáról szól ez a darab, akik életükről mesélnek egymásnak. Cuhorka Emese, a Tünet együttes táncosnője és Fahidi Éva önmagukat alakítják. Felelevenítik egymásnak életük egy-egy megkerülhetetlen epizódját, maszkabált rendeznek, bohóckodnak. Éva már készül a századik születésnapjára, amikor úgy le akarja magát inni, mint egy csacsi, de addig írni akar egy könyvet a szocializmusról. Fiatal partnere vívódásairól mesél, arról, hogy kislányként miért akart állatokat menteni, hogy milyen nehezen dolgozta fel nagymamája halálát, de azt is megosztja, hogy miként tudja definiálni magát ma egy harmincas nő. Generációk párbeszéde a Sóvirág, amely megpróbál kapcsolatot teremteni az oly távol lévő nemzedékek közt, de szól a fiatal és öreg testben való létezésről is. Emese a test megismerésére, Éva az életre tanít. Majdnem hatvan év korkülönbség választja el őket egymástól, de közös bennük az élet iránti rajongás, az állandó kíváncsiság. Minden gesztusukból érezhető, különleges kapcsolat az övék, lelki társak ők, egymás bizalmasai. Pedig a távolság sorsuk és életük között felmérhetetlen. 

– Tizennyolc éves vagyok. Nem akarok a szalagavatón olyan emberrel táncolni menyasszonyi ruhában, aki nem lesz a férjem. Én azt a ruhát csak egyszer akarom fölvenni – egy epizód Emese életéből. Amikor Éva ennyi idős volt, a legborzalmasabbal kellett szembe néznie: – 18 éves és 5 hónapos vagyok. Beköltözik hozzánk a német tábori csendőrség főparancsnoka. Megengedi, hogy mindennap gyakoroljak a zongorámon. Anyám éjjel-nappal süt-főz, mert nemsokára megyünk a gettóba.

Fahidi Éva zongorista akart lenni, de az élet közbeszólt. Családjával együtt 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták. Édesanyját, édesapját, kishúgát és szinte teljes tágabb családját gázkamrákban ölték meg 1944-ben. Őt Allendorfba hurcolták, a Dinamit AG muníciógyárban kellett kényszermunkát végeznie. 1945. november 4-én egyedül érkezett vissza szülőföldjére. Rajta kívül csak egyik nagynénje tért vissza Auschwitzból, összesen majdnem ötvenen haltak meg a családjából a holokauszt idején.

Fahidi Éva csak több évtizeddel később volt képes megbocsátani édesanyjának: nem értette, ő miért adta meg olyan könnyen magát. Szülei képét csak húsz évvel ezelőtt, hetvenéves korában tudta kiakasztani lakása falára. Hatvan év kellett ahhoz, hogy múltjával szembenézzen: 2003-ban járt először Auschwitz-Birkenauban, de azóta rendszeresen elzarándokol oda. Megírta memoárját, az Anima rerum – A dolgok lelke című könyv először Németországban jelent meg 2005-ben, ott azóta a gimnáziumi történelmi tananyag része lett. Tavaly januárban Auschwitz felszabadításának 70. évfordulóján ő mondta az ünnepi beszédet Berlinben – Angela Merkel német kancellár előtt.

Életének ezen tablóiról mesél a Sóvirágban Fahidi Éva, újraélve minden pillanatot, de a mosoly mindig visszatér az arcára, mert az élet most, kilencvenegy évesen is ott munkál benne.