Víztiszta privát történelem

A Budapest 1 napja című projektben részt vett lapunk munkatársa, Végh László is.

A Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai – tudjuk József Attilától, de Budapesthez ugyanilyen szorosan hozzákapcsolódik a Gellért-hegyi vízesés, a szökőkutak, a fürdők és a strandok, a víztornyok, a Római-part csónakházai, de még a csepeli szabadkikötő is elválaszthatatlan tartozéka a fővárosnak. A víz jelenléte mindent meghatároz, megadja egy város karakterét.

A Budapest 1 napja című projekt fotósainak épp ezt kellett megragadniuk. Egy teljesen átlagos napon, szeptember 29-én hajnaltól a következő nap pirkadatáig kellett a 17 – Bácsi Róbert László, Barakonyi Szabolcs, Erdei Krisztina, Fekete András, Hermann Ildi, Kovalovszky Dániel, Kőhalmi Péter, Molnár Ágnes Éva, Molnár Zoltán, Móricz-Sabján Simon, Németh Dániel, Rákossy Péter, Sopronyi Gyula, Stiller Ákos, Szilágyi Lenke, Szombat Éva és Végh László – fotóművésznek megörökítenie a víz jelenlétét a főváros mindennapjaiban. Képeikből a Mai Manó Házban nyílt kiállítás, amely 2017. január 8-ig látható.

A Budapest 1 napja projektet Fekete András, a mostani kiállítás egyik kurátora indította el még 2003-ban a Lumen Galériával. Általa a város olyan arca mutatkozik meg, amit kevesen ismernek, olyan pillanatok, történések válnak láthatóvá, amit amúgy talán észre sem vennénk. A lencsevégre kapott részletek, arcok, helyszínek montázsából a város privát történelme rajzolódik ki. A projektben részt vett lapunk munkatársa, Végh László is: a római-parti csónakházak, a Fellini kultúrbisztró hajnali ébredését követte végig.

Azonban az izgalmas témafelvetés ellenére elég sematikus anyag született, a fotósok nagy része igyekezett könnyen letudni a feladatot. Erdei Krisztina például a budafoki Tropicarium halait örökítette meg, de legalább eljutott azért az állatkertig is.

Megjelent a fürdőkultúra is: Molnár Zoltán a Széchenyi fürdő öreg vendégeiről készített lesifotókat még a parton, de a víz alatti lábukra sem sajnálta a filmet. Stiller Ákos a BKV-hajó vegyes közönségét örökítette meg, Németh Dániel humoros pillanatok után kutatott: a Margitszigeten egy banyatank árnyékában sziesztázó asszonyba botlott.

Bácsi Róbert László a Csepel-sziget harmóniáját, az ipari környezetben zajló korai evezések szépségét kereste, míg Szilágyi Lenke a szabadkikötő valószerűbb és csúnyább arcát fedte fel. A témát eléggé eltartva kezelte Hermann Ildi, aki egy uszodában készített gyerekportrékat, fájdalmasan művészieskedő viszont Molnár Éva Ágnes sorozata: a művész Budapest hídjainak tövében fotózta le önmagát, amint az arcát spricceli egy virágöntözővel.