A poszthabán fajansz és a pandúrok díszkorsója

Poszthabán? Fajansz? Mi közük ezekhez a pandúroknak? Kis kerámiatörténet a Magyar Királyságból.

Több mint négy évtizeddel ezelőtt fogant meg Vörösváry Ferencben annak a könyvsorozatnak a gondolata, amely a Kárpát-medence kerámiaművészetét mutatja be. A műgyűjtő akkor már évek óta járta hétvégeken a falvakat, kisvárosokat. Gyűjtőútjain – akkor még – nyitott világba érkezett. „Nyitva voltak a kapuk, közvetlenek voltak az emberek. Vasárnap felöltötték az ünnepi viseletet, és elmentek templomba. Délután elvitték a tejet a begyűjtőhelyre, megkínáltak, vagy kértem egy bögrével, és ittam a zöld rét érintetlen, tiszta »nedűjéből«. Később kiültek a portájuk előtti, utcai kispadra Megszentelték a napot, beszélgettek. Eltelt a vasárnap. Szorgos hétköznapok következtek.”

Habán kerámia

A habánok Magyarországon letelepült közösségei a 16. század végétől foglalkoztak fehér, ónmázas edények gyártásával; a fajansz készítéséhez Európa e tájékán akkoriban egyedül ők értettek. Ezt az ismeretet gyaníthatóan a Faenzából 1577 után a Kárpát-medencébe menekült anabaptista „eretnek” mesterek hozhatták magukkal. A magyar népi kerámiát nemcsak újszerű formáikkal és díszítményeikkel gazdagították, de technikai újdonságaikkal is.

Azóta valóban sok vasárnap és sok dolgos hétköznap telt el. Az idő, a kutatói, szervezői türelem pedig meghozta az eredményét a gyűjtő számára is, megszületett a könyvsorozat, amely A Kárpát-medence kerámiaművészete címet viseli.

A hatodik kötet megjelenésével teljessé vált az együttes, amelynek létrejöttén Vörösváry Ferenc kutatásvezetőként, szakértőként, fotográfusként, szervezőként és szerkesztőként fáradozott, s amely megszületésében döntő szerepe volt a régi barát, gyűjtőtárs, Kieselbach Tamás, illetve a Kieselbach Galéria és Aukciósház támogatásának. A könyvek szövegét rendre az egyes szakterületek elismert magyar és külföldi szakértői írták, a bennük publikált képanyag a legnagyobb hazai és külföldi köz- és magángyűjtemények kollekciójának – nyolc ország nyolcvan múzeuma, magángyűjteménye – java részét teszi közkinccsé. Mondhatni persze, hogy így is csak a jéghegy csúcsát látjuk, hiszen többnyire a lefényképezett műtárgyanyag egytizede került bele a kötetekbe, amelyek egyenként nagyjából félszáz fotót tartalmaznak.

A háromezer kép a Kárpát-medence kerámiaművészetéről – a hozzájuk tartozó tanulmányokkal együtt – páratlan kincset jelent. Érzékelteti, hogy a magyar és a vele, mellette élő népek ezen a területen is kivételes értéket hoztak létre az évszázadok folyamán munkásságukkal, lévén hogy a kerámia a textilhez hasonlóan az élet minden területén megjelenik. A sorozat egyszerre érzékelteti a különböző régiók, népek, nemzetiségek kultúrája, művészete közötti kapcsolatokat, kölcsönhatást és a különböző társadalmi rétegek tárgyhasználata, ízlésvilága közötti rokonságot.

Tudatosan nem került bele a sorozat címébe a „népi” kifejezés, hiszen a sorozat kötetei éppen azt bizonyítják, hogy a polgári és népi kerámia között igen sok a közös vonás, a kölcsönhatás, az úgynevezett grand art és a népművészet az elmúlt évszázadokban, a gótika, a reneszánsz és a barokk időszakában számos ponton találkozott. Az első kötet Erdély népi kerámiaművészetét mutatta be, a második Holics, Tata és Buda műhelyeit, a harmadik az Alföld népi mestereit, a negyedik a habánok Európa-hírű művészetét, az ötödik pedig a Dunántúl, a Felföld és a Felső-Tisza-vidék népi kerámiaművészetét, azt a régiót tehát, ahol nem volt török megszállás, így az egyes műhelyek működésére a folyamatosság lehetett jellemző.

A folyamatosság jegyében készült a sorozat hatodik, záró kötete is, amely a poszthabán kerámiaművészetet tárgyalja, mégpedig a téma elismert szlovák és cseh szakembere bevonásával. Marta Pastieriková A szlovák fajansz 1730-1860 között [a fajansz kerámiát jelent – a szerk.], Alena Kalinová A morvaországi fajansz 1730-1860 között címmel írt tanulmányt a könyvbe, mindkettő igen alapos munka, bár az első címe természetesen nem pontosan fejezi ki azt, amiről szól. A poszthabán fajanszot ugyanis természetesen nem „poszthabánok” készítették, hanem annak a Zürichben 1525-ben alakult anabaptista mozgalomnak a kései utódai, akik közül sokan még a 19. században is őseik archaikus német nyelvét beszélték.

A protestáns ősöknek vallásuk miatt kellett menekülniük, így kerültek előbb Morvaországba, majd az ottani vegzálások miatt a vallási szempontból jóval toleránsabb Magyar Királyság északnyugati területére, később néhányan újra vissza morvaföldre – mások pedig Bethlen Gábor fejedelemnek köszönhetően Erdélybe. A kései utódok persze lassan beleolvadtak az őket körülvevő szláv közösségekbe, de a habánok gyermekei Nagylévárdon még a 19. század közepén is német iskolába jártak. A habánok privilégiumait a 18. század eleji kezdték megszüntetni, ez adja a kötet kezdő korszakhatárát is.

Öt ország 25 múzeumának és 21 magángyűjteményének legszebb darabjait mutatja be a könyv, világi és egyházi használatra szánt kerámiákat egyaránt. Hogy milyen keresett volt a késő habán mesterek művészete, jól mutatja, hogy ők készítették például a délebben élő „kollégák”, a székesfehérvári fazekasok egyik céhkorsóját is. Elég azonban egy pillantást vetni a nagyszombati pandúrok részére Gósfalván készült, gazdagon díszített korsóra, hogy megértsük, honnan a hírnév. E korsó készítőjét is azonosítani lehetett, a mester, Georg Hans nyilván németül beszélt, de a korsóra szlovákul írta fel, hogy kinek készítette a kerámiát: „Ez a korsó Nagyszombat szabad királyi város felső kapujának őrei számára készült, 1775”.

(A poszthabán kerámiaművészet – A Kárpát-medence kerámiaművészete VI. kötete,  Novella Kiadó, 2016, 319 oldal, 9800 forint)