A háromezer kép a Kárpát-medence kerámiaművészetéről – a hozzájuk tartozó tanulmányokkal együtt – páratlan kincset jelent. Érzékelteti, hogy a magyar és a vele, mellette élő népek ezen a területen is kivételes értéket hoztak létre az évszázadok folyamán munkásságukkal, lévén hogy a kerámia a textilhez hasonlóan az élet minden területén megjelenik. A sorozat egyszerre érzékelteti a különböző régiók, népek, nemzetiségek kultúrája, művészete közötti kapcsolatokat, kölcsönhatást és a különböző társadalmi rétegek tárgyhasználata, ízlésvilága közötti rokonságot.
Tudatosan nem került bele a sorozat címébe a „népi” kifejezés, hiszen a sorozat kötetei éppen azt bizonyítják, hogy a polgári és népi kerámia között igen sok a közös vonás, a kölcsönhatás, az úgynevezett grand art és a népművészet az elmúlt évszázadokban, a gótika, a reneszánsz és a barokk időszakában számos ponton találkozott. Az első kötet Erdély népi kerámiaművészetét mutatta be, a második Holics, Tata és Buda műhelyeit, a harmadik az Alföld népi mestereit, a negyedik a habánok Európa-hírű művészetét, az ötödik pedig a Dunántúl, a Felföld és a Felső-Tisza-vidék népi kerámiaművészetét, azt a régiót tehát, ahol nem volt török megszállás, így az egyes műhelyek működésére a folyamatosság lehetett jellemző.
A folyamatosság jegyében készült a sorozat hatodik, záró kötete is, amely a poszthabán kerámiaművészetet tárgyalja, mégpedig a téma elismert szlovák és cseh szakembere bevonásával. Marta Pastieriková A szlovák fajansz 1730-1860 között [a fajansz kerámiát jelent – a szerk.], Alena Kalinová A morvaországi fajansz 1730-1860 között címmel írt tanulmányt a könyvbe, mindkettő igen alapos munka, bár az első címe természetesen nem pontosan fejezi ki azt, amiről szól. A poszthabán fajanszot ugyanis természetesen nem „poszthabánok” készítették, hanem annak a Zürichben 1525-ben alakult anabaptista mozgalomnak a kései utódai, akik közül sokan még a 19. században is őseik archaikus német nyelvét beszélték.
