Ez lenne az? – kérdezzük megilletődve szabadkai kalauzunkat, Gyulai Zsoltot a hajdani Heisler fürdő romjai fölött megállva. A Monarchia idejében még Gombkötőnek nevezett, macskaköves utca szélén nagy, gazzal benőtt telek nyújtózik. Csak néhány falmaradvány tanúskodik arról, hogy valaha itt épület állt. Nem értjük, miért hozott minket ide a Mosolyogj Szabadkára! nevű civil szervezet képviselője, hiszen eredetileg arra kértük, a város elhanyagolt, omladozó magyar emlékeit mutassa meg. Arra nem számítottunk, hogy egyes emlékekből mára szinte semmi nem maradt.
Valaha pezsgő élet volt Szabadkán. Itt nőtt fel Kosztolányi Dezső, s miután Budapestre költözött, még számos alkalommal utalt vissza szülővárosára, amelynek szecessziós bájával talán csak Budapest és Kecskemét hangulata kelhet versenyre. Az egységes városkép kialakítása egy egészen különleges férfinak, Bíró Károlynak köszönhető, aki 1902-ben ült Szabadka polgármesteri székébe, és rögtön óriási munkába kezdett: ő építtette fel a városházát, amely ma is a település legfőbb büszkesége. Ezekben az években lett Szabadka a szecesszió városa, ekkor alakult ki a városközpont arculata is. A nagy építő polgármester sorsa groteszk módon fonódott össze Szabadkáéval. Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után, amikor a várost megszállták a szerbek, visszavonult a közélettől, és a városháza közelében lévő otthonában élte napjait. Amikor 1944-ben a bevonuló kommunista partizánok ellepték Szabadkát, az egykori polgármesternek mindenét elvették, nyugdíjat sem kapott, így nélkülözve halt meg. Háza ugyan ma is áll, de néhány éve leszakadt az erkélye, és azóta sem állította helyre senki.
A Gombkötő utcában valaha kis iparosműhelyek sorakoztak, Gyulai Zsolt lelkesen beszél róla, micsoda élet folyt a belvárosban. Ő maga még a délszláv háború idején, érettségije előtt költözött Budapestre, két éve viszont úgy döntött, hazatér. Mint mondja, a fővárosban már nem bírta tovább. Ezután kezdett bele Don Quijote-i harcába Szabadkán. A Strossmayer utcában ő üzemelteti a Klein House nevű közösségi házat, ahol rendszeresen szerveznek kiállításokat, koncerteket, könyvbemutatókat, s borászati különlegességeket is fogyaszthatnak ott a vendégek. Napjainkra a szabadkai fiatalok egyik kedvelt találkozóhelye lett az épület, amelyet a kommunisták rekviráltak, de a kárpótlás során a valamikori tulajdonosoknak sikerült visszaszerezniük.
A Heisler fürdő azonban már aligha támad fel. Kísérőnk szerint az épület egyszerűen ingatlanmachináció áldozata lett, pedig egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban, hogy lebontsák. A forgatókönyv a következő volt: a Heisler családtól a második világháború után elvették az épületet, amely egy ideig még működött városi fürdőként, majd irodaházat alakítottak ki belőle, amelyre a kétezres évek elején mondták ki a halálos ítéletet. Piacteret és buszpályaudvart terveztek ide, de végül semmi nem lett belőle.
A Makszim Gorkij utca csak néhány lépés a fürdő romjaitól. Egy nagy bejárati kapu tűnik fel előttünk, amely egykor egy lakóépület része volt. Ez az ingatlan a kilencvenes évek áldozata, akkor bontották le, s később nem csináltak vele semmit, pedig csak néhány száz méterre fekszik a városházától. Ahogy elindulunk a Fasizmus áldozatainak terére, Gyulai Zsolt a Monarchia idején épült, omladozó épületek díszítéseit mutatja. Mint mondja, e házaknak általában az a problémájuk, hogy a homlokzatukról omlik a vakolat, és beáznak, hiszen az utóbbi ötven évben csak kevés helyen volt tetőcsere. Nem is foglalkoznak már velük, mert egyre többen költöznek el innen. A mostani elvándorlás olyan mértékű, mint amilyen csak a kilencvenes évek elején volt tapasztalható – jegyzi meg a férfi, aki szerint a kettős állampolgárság bevezetése óta csak Szabadkáról három–ötezer magyar vándorolt külföldre. A 2011-es népszámlálás alapján még 34 511 magyar élt a városban, utánuk a szerb közösség következett 31 558 lélekkel. Szabadka épp napjainkban veszíti el azt a címét, hogy a legnagyobb határon túli város, amelyben a magyarok jelentik a legnagyobb közösséget.
Ahogy a térre érünk, egyszer csak a Szent Teréz-székesegyház magasodik fölénk, amelyet Avilai Szent Teréznek szenteltek – ő Szabadka védőszentje, s a város címerében is látható. Már-már megnyugtató látvány, hogy ez az épület nem omladozik. Kalauzunk szerint Szabadkán a templomok jó állapotban vannak, már ha eltekintünk attól, hogy repedések bizony ezek falain is éktelenkednek. Turistákra leszünk figyelmesek, akik lentről csodálják a hatalmas székesegyházat. Miután a Fidesz 2010-ben megnyerte a választásokat, Határtalanul! címen programot indított, amely által a magyarországi és a határon túli diákok Erdélybe, a Felvidékre, a Délvidékre, a Muravidék és Kárpátalja tájaira utazhattak. Szabadka mégsem vált a magyar diákok kedvelt célpontjává. Gyulai szerint a turisztikai szezonban általában megfigyelhető, hogy nemcsak a délszláv térségből, hanem távolabbi országokból is jönnek ide turisták a kelet-európai túrákon. Magyarországról viszont inkább csak nyugdíjascsoportok érkeznek.
– Dél-szerbiai diákcsoportokat mindig lehet itt látni, de magyarországiakkal még egyszer sem találkoztam – panaszolja a férfi. Szerinte ez elsősorban annak a következménye, hogy az iskolák körében Erdély a fő turisztikai célpont. A vajdasági magyarság fővárosa azonban népszerűtlen maradt, így csak találgatni lehet, hová viszik a magyar diákokat a délvidéki kirándulásokon. – Talán a legdélebbi településekre, a szórványba, ahol megmutatják nekik, hogy még ott is élnek magyarok – próbáljuk megoldani a rejtélyt a magyar szecesszió városában.
Legutóbb a Petőfi Sándor utcában bontottak, éppen a gimnázium mellett, ahol valaha Kosztolányi Dezső tanult. Egyszerre három egymás mellett álló klasszicista épületet is a földdel tettek egyenlővé. A középsőben lakott egy ideig a Törley család. A XIX. század közepén épült házaknak már nyomuk sincs, helyükön óriási, modern lakóház épül.
A szabadkai zsinagógánál most is zajlanak a munkálatok. Az épületet eredetileg Szegeden akarták felhúzni, de miután az ottani zsidóság másik terv mellett döntött, a szabadkaiak megvették a Komor Marcell és Jakab Dezső által készített tervrajzokat, majd hamarosan nekiláttak a munkának. Akkor még négyezernél is több zsidó élt itt, ma kétszáz alatt van a számuk. A második világháború után még a zsidó hitközségé volt az épület, aztán lemondtak róla a város javára. Ám az új gazdák nem vigyáztak rá, ezért több évtizedet kellett várni, mire néhány évvel ezelőtt a magyar állam támogatásával megkezdődött a felújítás. A kupolát is renoválták, ennek ellenére néhány helyen továbbra is beázik, igaz, kevésbé, mint korábban.
A népszínházhoz érünk. Ez valaha Szabadka szimbóluma volt, napjainkra azonban teljesen átalakult. Szemből az első harmada úgy néz ki, mint az elődje, hiszen az oszlopokat és a homlokzatot nem bontották le. A mögötte lévő részt azonban újjáépítették, méghozzá úgy, hogy két nagy termet alakítottak ki benne. Az egyiket a magyar, a másikat pedig a szerb társulatnak, hogy egy időben is tudjanak játszani.
– Ma már sajnos nincs annyi néző, hogy egy időben két termet is megtöltsön – mondja szomorúan Gyulai, aki szerint csak a kilencvenes évek közepéig voltak telt házasak az előadások. Azóta nemcsak a kulturális szokások változtak meg, de a magyarok lélekszáma is csökkent. Így az új színházat túlméretezték, akár harmadával is kisebb lehetne, s legalább nem takarná el a sarkán álló szecessziós épületeket.
A korzó, vagyis Szabadka sétálóutcája november végén is élénk, sokan nézegetik az üzletek kirakatait. A Vojnics-palota ma is gyönyörű, egy közeli épületet pedig maguk a lakók és az ott működő bank újíttatott fel – kívülről. A főbejárat után ugyanis egy lepusztult kapualjat találunk, amely oly élesen üt el a kinti pompától, hogy akarva-akaratlanul a cári Oroszország Potemkin-falvai jutnak az eszünkbe.
– Mi lesz így a magyar Szabadkával? – kérdezzük kísérőnket, miközben visszasétálunk a Klein House-ba.
– Lassú pusztulás – válaszolja lemondóan.
Már értjük, miért is mondta korábban, hogy Don Quijote-i harcot folytat Szabadkán. A magyarság menthetetlenül fogy, s ezt nem állíthatja meg semmiféle intézkedés. A kettős állampolgárság csak felgyorsította az elvándorlást, de az sem erősíti a magyarság megmaradását, hogy a Szegedi Tudományegyetem az előzetes tervek szerint most olyan szakokat helyez ki Szabadkára, amelyek már eddig is működtek itt. A férfi szerint ezzel csak azt éri el, hogy a magyar diákok inkább azokat választják a szerb helyett, hiszen így uniós diplomát kapnak a kezükbe, amivel jóval könnyebben le tudnak lépni az országból.
A vajdasági, a szabadkai magyarság egyre fogy. Nincs visszaút. A szabadkai pusztuló épületek már csak emlékművei egy letűnt kornak, amelyben még a magyarság volt a város legnagyobb közössége.
