A szecessziós Szabadka az enyészeté lesz

Szabadka Magyarország ékszerdoboza volt Trianon előtt. Száz év sem kellett a páratlan városkép széthullásához.

A Heisler fürdő azonban már aligha támad fel. Kísérőnk szerint az épület egyszerűen ingatlanmachináció áldozata lett, pedig egyáltalán nem volt olyan rossz állapotban, hogy lebontsák. A forgatókönyv a következő volt: a Heisler családtól a második világháború után elvették az épületet, amely egy ideig még működött városi fürdőként, majd irodaházat alakítottak ki belőle, amelyre a kétezres évek elején mondták ki a halálos ítéletet. Piacteret és buszpályaudvart terveztek ide, de végül semmi nem lett belőle.

A Makszim Gorkij utca csak néhány lépés a fürdő romjaitól. Egy nagy bejárati kapu tűnik fel előttünk, amely egykor egy lakóépület része volt. Ez az ingatlan a kilencvenes évek áldozata, akkor bontották le, s később nem csináltak vele semmit, pedig csak néhány száz méterre fekszik a városházától. Ahogy elindulunk a Fasizmus áldozatainak terére, Gyulai Zsolt a Monarchia idején épült, omladozó épületek díszítéseit mutatja. Mint mondja, e házaknak általában az a problémájuk, hogy a homlokzatukról omlik a vakolat, és beáznak, hiszen az utóbbi ötven évben csak kevés helyen volt tetőcsere. Nem is foglalkoznak már velük, mert egyre többen költöznek el innen. A mostani elvándorlás olyan mértékű, mint amilyen csak a kilencvenes évek elején volt tapasztalható – jegyzi meg a férfi, aki szerint a kettős állampolgárság bevezetése óta csak Szabadkáról három–ötezer magyar vándorolt külföldre. A 2011-es népszámlálás alapján még 34 511 magyar élt a városban, utánuk a szerb közösség következett 31 558 lélekkel. Szabadka épp napjainkban veszíti el azt a címét, hogy a legnagyobb határon túli város, amelyben a magyarok jelentik a legnagyobb közösséget.

Ahogy a térre érünk, egyszer csak a Szent Teréz-székesegyház magasodik fölénk, amelyet Avilai Szent Teréznek szenteltek – ő Szabadka védőszentje, s a város címerében is látható. Már-már megnyugtató látvány, hogy ez az épület nem omladozik. Kalauzunk szerint Szabadkán a templomok jó állapotban vannak, már ha eltekintünk attól, hogy repedések bizony ezek falain is éktelenkednek. Turistákra leszünk figyelmesek, akik lentről csodálják a hatalmas székesegyházat. Miután a Fidesz 2010-ben megnyerte a választásokat, Határtalanul! címen programot indított, amely által a magyarországi és a határon túli diákok Erdélybe, a Felvidékre, a Délvidékre, a Muravidék és Kárpátalja tájaira utazhattak. Szabadka mégsem vált a magyar diákok kedvelt célpontjává. Gyulai szerint a turisztikai szezonban általában megfigyelhető, hogy nemcsak a délszláv térségből, hanem távolabbi országokból is jönnek ide turisták a kelet-európai túrákon. Magyarországról viszont inkább csak nyugdíjascsoportok érkeznek.

– Dél-szerbiai diákcsoportokat mindig lehet itt látni, de magyarországiakkal még egyszer sem találkoztam – panaszolja a férfi. Szerinte ez elsősorban annak a következménye, hogy az iskolák körében Erdély a fő turisztikai célpont. A vajdasági magyarság fővárosa azonban népszerűtlen maradt, így csak találgatni lehet, hová viszik a magyar diákokat a délvidéki kirándulásokon. – Talán a legdélebbi településekre, a szórványba, ahol megmutatják nekik, hogy még ott is élnek magyarok – próbáljuk megoldani a rejtélyt a magyar szecesszió városában.

Legutóbb a Petőfi Sándor utcában bontottak, éppen a gimnázium mellett, ahol valaha Kosztolányi Dezső tanult. Egyszerre három egymás mellett álló klasszicista épületet is a földdel tettek egyenlővé. A középsőben lakott egy ideig a Törley család. A XIX. század közepén épült házaknak már nyomuk sincs, helyükön óriási, modern lakóház épül.

A szabadkai zsinagógánál most is zajlanak a munkálatok. Az épületet eredetileg Szegeden akarták felhúzni, de miután az ottani zsidóság másik terv mellett döntött, a szabadkaiak megvették a Komor Marcell és Jakab Dezső által készített tervrajzokat, majd hamarosan nekiláttak a munkának. Akkor még négyezernél is több zsidó élt itt, ma kétszáz alatt van a számuk. A második világháború után még a zsidó hitközségé volt az épület, aztán lemondtak róla a város javára. Ám az új gazdák nem vigyáztak rá, ezért több évtizedet kellett várni, mire néhány évvel ezelőtt a magyar állam támogatásával megkezdődött a felújítás. A kupolát is renoválták, ennek ellenére néhány helyen továbbra is beázik, igaz, kevésbé, mint korábban.

A népszínházhoz érünk. Ez valaha Szabadka szimbóluma volt, napjainkra azonban teljesen átalakult. Szemből az első harmada úgy néz ki, mint az elődje, hiszen az oszlopokat és a homlokzatot nem bontották le. A mögötte lévő részt azonban újjáépítették, méghozzá úgy, hogy két nagy termet alakítottak ki benne. Az egyiket a magyar, a másikat pedig a szerb társulatnak, hogy egy időben is tudjanak játszani.

– Ma már sajnos nincs annyi néző, hogy egy időben két termet is megtöltsön – mondja szomorúan Gyulai, aki szerint csak a kilencvenes évek közepéig voltak telt házasak az előadások. Azóta nemcsak a kulturális szokások változtak meg, de a magyarok lélekszáma is csökkent. Így az új színházat túlméretezték, akár harmadával is kisebb lehetne, s legalább nem takarná el a sarkán álló szecessziós épületeket.

A korzó, vagyis Szabadka sétálóutcája november végén is élénk, sokan nézegetik az üzletek kirakatait. A Vojnics-palota ma is gyönyörű, egy közeli épületet pedig maguk a lakók és az ott működő bank újíttatott fel – kívülről. A főbejárat után ugyanis egy lepusztult kapualjat találunk, amely oly élesen üt el a kinti pompától, hogy akarva-akaratlanul a cári Oroszország Potemkin-falvai jutnak az eszünkbe.

– Mi lesz így a magyar Szabadkával? – kérdezzük kísérőnket, miközben visszasétálunk a Klein House-ba.

– Lassú pusztulás – válaszolja lemondóan.

Már értjük, miért is mondta korábban, hogy Don Quijote-i harcot folytat Szabadkán. A magyarság menthetetlenül fogy, s ezt nem állíthatja meg semmiféle intézkedés. A kettős állampolgárság csak felgyorsította az elvándorlást, de az sem erősíti a magyarság megmaradását, hogy a Szegedi Tudományegyetem az előzetes tervek szerint most olyan szakokat helyez ki Szabadkára, amelyek már eddig is működtek itt. A férfi szerint ezzel csak azt éri el, hogy a magyar diákok inkább azokat választják a szerb helyett, hiszen így uniós diplomát kapnak a kezükbe, amivel jóval könnyebben le tudnak lépni az országból.

A vajdasági, a szabadkai magyarság egyre fogy. Nincs visszaút. A szabadkai pusztuló épületek már csak emlékművei egy letűnt kornak, amelyben még a magyarság volt a város legnagyobb közössége.