Amikor a művész tényleg az utcán születik

Bakos Tamás tizenhárom évig élt Budapesten hajléktalanként, Bécsben fedezték fel tehetségét.

Igazi karácsonyi történet Bakos Tamásé: megható, megindító, részvétre ösztönző, egyben azonban kielégíti igazságérzetünket is: a jó, a tehetség minden nehézség ellenére érvényesül, és végül elnyeri jutalmát. Ajánlhatnánk filmrendezők figyelmébe is, hiszen miből lenne jobb forgatókönyv-alapanyag, mint egy olyan ember életének történetéből, aki tizenhárom éven át élt hajléktalanként egy világvárosban, mielőtt újra felfedezte volna magában a tehetséget, s mielőtt támogatókra talált volna, hogy ezt a tehetséget kibontva festővé váljon?

Tizenhárom év a pesti utcán nem leányálom, ahogyan Bakos Tamás mondja: „Magyarországon hajléktalannak lenni egyáltalán nem szórakoztató dolog”. Mi sem példázza ezt jobban, mint az a két eset, amely vele történt meg valamikor az évek folyamán. Egyszer alvás közben lepte meg egy csapat, s addig rugdosták, míg el nem tört a lába. Máskor egy közeli ablakból lőttek rá, életveszélyesen megsérült. Eljárást egyik esetben sem folytattak le, a tetteseket nem derítették fel, nem ítélték el – pedig, ha ő nem is tett feljelentést, a sérüléseit ápoló intézményeknek hivatalból kellett volna ezt megtenniük.

Minden veszély és kiszolgáltatottság, nélkülözés ellenére Tamást éveken át mágnesként vonzotta az utca, a szabad élet. Kezdetben a lomtalanítások során felfedezett „kincsek” ragadták meg a képzeletét, festményeit, rajzait is kidobott kartonokra, papírlapokra készítette, s még most is, amikor már a második tárlatot rendezték meg műveiből, úgy járja a bécsi utcákat, hogy szeme mindenütt a használható anyagokat keresi.

Egy festővel több, egy hajléktalannak kevesebb? Akár ebben a mondatban is összefoglalhatnánk Tamás történetét, amely negyven évvel ezelőtt kezdődött Nagykőrösön, ahol megszületett. Ott járt általános és középiskolába is, innen vitték el katonának Kalocsára, a páncélosokhoz. A rajzolás-festés mindig is érdekelte, tehetségtelen sem volt, tanfolyamra járt a művelődési házba, ma is szeretettel emlegeti mesterét, Sas Józsefet. Úgy gondolta azonban, nincs esélye rá, hogy valaha is fölvegyék a képzőművészeti főiskolára. Néhány évig vendéglátós volt, leszerelése után Kecskeméten különböző cégeknél dolgozott portásként, kutyás őrként. Az ezredfordulón egy évig dolgozott Angliában, hazatérése után pedig egy Nagykőrös környéki tanyán élt, „kutyázott”, azaz kutyákat idomított különböző célokra, például vakvezetőnek. A tanya helyett választotta végül a pesti utcát. Talán még ma is hajléktalan lenne, ha nővére, Anna nem talál rá, s nem viszi haza Nagykőrösre a legjobb pillanatban.

Tamás akkoriban ugyanis már egyre többet festett, rajzolt, s olykor, fillérekért, el is adta már egy-egy művét. Anna akkor már Bécsben dolgozott, s kapcsolatba került Walter Famlerrel, az Alte Schmiede (öreg kovács) nevű első kerületi kulturális központ vezetőjével. Utóbbit az első pillanatban megragadta a képek kifejezőereje, realizmusa. „Látszott rajtuk, hogy alkotójuk tizenhárom éven át az utcán élt, nem elsősorban a motívumaikkal, hanem szuggesztivitásukkal tolmácsolták hitelesen az élményanyagot.”

Az osztrák művészetszervező a magyar autodidakta festő mellé állt, elutazott hozzá Nagykőrösre, majd Bécsben mecénást, műtermet is szerzett számára, a XII. kerületben, Tamás így egy ideig felváltva dolgozott a császárvárosban és a Kiskunságban. Falra akasztották néhány munkáját az Alte Schmiedében, még nagyobb ösztönzőerőt jelentett számára, hogy 2014-ben kiállítást rendezett számára belvárosi galériájában az afrikai származású Benedict Onyemenam. Cikkeket írtak róla különböző osztrák lapokban, foglalkozott vele a televízió, mondhatni sztár született.

Fél évvel ezelőtt támogatói katalógust adtak ki, amelyben művészeti szakember, író elemzi műveit. Exiled on Side Streets (számkivetve az utcán) – ezt a címet viseli a katalógus, és ezzel a címmel rendezték meg Bakos Tamás második kiállítását. Helyszínként tudatosan nem hivatásos, kereskedelmi galériát választottak, hanem a meidlingi kerületi bíróság tereit, ezzel is utalva arra a különös átmeneti állapotra, amely a festő jelenlegi élethelyzetére jellemző, egyben arra a felelősségre, amellyel a közösségnek a veszélyeztetett, kallódó tehetségek felé kell fordulnia.

A galéria ugyan nem „profi”, a kiállítás az: meggyőző módon idézi fel a művész eddigi periódusait, mutatja meg élményvilágát, de a rá gyakorolt hatásokat is. Ahogyan a művek mutatják, autodidaktaként elsősorban a reneszánsz nagy mesterei felé fordult érdeklődése, de Bécsbe érkezése után hamarosan meglátogatta a Guggingi Múzeumot is, ahol a guggingi elmegyógyintézet lakóinak, az art brut képviselőinek művei láthatók, s érez némi rokonságot saját törekvései és a nyolcvanas évek nagy sztárja, a New Yorkban dolgozott Jean-Michel Basquiat világa között is. „Nem vagyok semmilyen izmusnak a híve – mondja. – A képek a reakcióim arra, amit látok. Élettapasztalataim kifejeződései. Ami még képeim alapján megállapítható: nincsenek gátlásaim azokkal az anyagokkal szemben, amelyekkel festek.”

A mostani kiállítást februártól egy újabb bécsi bemutatkozás követi, az egyik legnagyobb dzsesszklubban, a Porgy & Bessben, majd Hamburg és Pozsony következik, s a támogatók szeretnének budapesti galériákkal is kapcsolatba kerülni. Mindenesetre nem siettetik a dolgot, nem törekednek gyors kereskedelmi sikerre. Az igazi sikertörténet az lenne, ha Bakos Tamás úgy válhatna a művésztársadalom elismert, sikeres tagjává, ha közben meg tudná őrizni autonómiáját, amelynek egyszerre meghatározója sajátos élményanyaga és az az expresszív kifejezésmód, amely műveit jellemzi. Talán egy újabb karácsonyi történetben, néhány év múlva, szó eshet erről is.