Amikor a művész tényleg az utcán születik

Bakos Tamás tizenhárom évig élt Budapesten hajléktalanként, Bécsben fedezték fel tehetségét.

Tamás akkoriban ugyanis már egyre többet festett, rajzolt, s olykor, fillérekért, el is adta már egy-egy művét. Anna akkor már Bécsben dolgozott, s kapcsolatba került Walter Famlerrel, az Alte Schmiede (öreg kovács) nevű első kerületi kulturális központ vezetőjével. Utóbbit az első pillanatban megragadta a képek kifejezőereje, realizmusa. „Látszott rajtuk, hogy alkotójuk tizenhárom éven át az utcán élt, nem elsősorban a motívumaikkal, hanem szuggesztivitásukkal tolmácsolták hitelesen az élményanyagot.”

Az osztrák művészetszervező a magyar autodidakta festő mellé állt, elutazott hozzá Nagykőrösre, majd Bécsben mecénást, műtermet is szerzett számára, a XII. kerületben, Tamás így egy ideig felváltva dolgozott a császárvárosban és a Kiskunságban. Falra akasztották néhány munkáját az Alte Schmiedében, még nagyobb ösztönzőerőt jelentett számára, hogy 2014-ben kiállítást rendezett számára belvárosi galériájában az afrikai származású Benedict Onyemenam. Cikkeket írtak róla különböző osztrák lapokban, foglalkozott vele a televízió, mondhatni sztár született.

Fél évvel ezelőtt támogatói katalógust adtak ki, amelyben művészeti szakember, író elemzi műveit. Exiled on Side Streets (számkivetve az utcán) – ezt a címet viseli a katalógus, és ezzel a címmel rendezték meg Bakos Tamás második kiállítását. Helyszínként tudatosan nem hivatásos, kereskedelmi galériát választottak, hanem a meidlingi kerületi bíróság tereit, ezzel is utalva arra a különös átmeneti állapotra, amely a festő jelenlegi élethelyzetére jellemző, egyben arra a felelősségre, amellyel a közösségnek a veszélyeztetett, kallódó tehetségek felé kell fordulnia.

A galéria ugyan nem „profi”, a kiállítás az: meggyőző módon idézi fel a művész eddigi periódusait, mutatja meg élményvilágát, de a rá gyakorolt hatásokat is. Ahogyan a művek mutatják, autodidaktaként elsősorban a reneszánsz nagy mesterei felé fordult érdeklődése, de Bécsbe érkezése után hamarosan meglátogatta a Guggingi Múzeumot is, ahol a guggingi elmegyógyintézet lakóinak, az art brut képviselőinek művei láthatók, s érez némi rokonságot saját törekvései és a nyolcvanas évek nagy sztárja, a New Yorkban dolgozott Jean-Michel Basquiat világa között is. „Nem vagyok semmilyen izmusnak a híve – mondja. – A képek a reakcióim arra, amit látok. Élettapasztalataim kifejeződései. Ami még képeim alapján megállapítható: nincsenek gátlásaim azokkal az anyagokkal szemben, amelyekkel festek.”

A mostani kiállítást februártól egy újabb bécsi bemutatkozás követi, az egyik legnagyobb dzsesszklubban, a Porgy & Bessben, majd Hamburg és Pozsony következik, s a támogatók szeretnének budapesti galériákkal is kapcsolatba kerülni. Mindenesetre nem siettetik a dolgot, nem törekednek gyors kereskedelmi sikerre. Az igazi sikertörténet az lenne, ha Bakos Tamás úgy válhatna a művésztársadalom elismert, sikeres tagjává, ha közben meg tudná őrizni autonómiáját, amelynek egyszerre meghatározója sajátos élményanyaga és az az expresszív kifejezésmód, amely műveit jellemzi. Talán egy újabb karácsonyi történetben, néhány év múlva, szó eshet erről is.