Van-e, aki a nevet nem ismeri? Miles Davis, a dzsessztörténet vélhetően legnagyobb hatású személyisége lírai, fátyolos trombitahangjával a zeneszerető közönség szélesebb köreiben is a műfaj jelképe lett. Mégis, miközben a dzsesszben bevett gyakorlat a tiszteletadás a kiemelkedő alkotók előtt, az 1991-ben, 65 éves korában elhunyt művész zenéjének megidézésére kevesen vállalkoznak. Talán azért, mert nem szerzeményei, hanem a dzsessz irányait megszabó gondolkodásmódja és utánozhatatlanul egyéni játéka avatta a műfaj meghatározó előadójává.
Elismerésre méltó főhajtásként a hazai és nemzetközi versenyeken többszörös díjnyertes hangszeresekből álló Finucci Bros Quartet a Budapest Jazz Clubban rendszeressé vált, az NKA által támogatott Jazzlegendák című sorozatának legutóbbi koncertjét a neves trombitásnak szentelte. Bőven adódnak változatok a tisztelgésre: lehet kronologikusan végigkísérni egy muzsikus életművét, lehet kiemelni a pálya fontosabb mozzanatait, lehet törekedni a szerzemények hűséges megszólaltatására, de lehet újraértelmezni, saját felfogásban megszólaltatni a darabokat – mindenre akad példa a dzsessz történetében.
A Balogh Roland gitáros és ikertestvére, Balogh Zoltán zongorista által vezetett együttes választása néhány csomópont, így a Birth of the Cool, a Milestones, a Seven Steps to Heaven és a Tutu című lemezekkel fémjelzett időszakok kiemelésére esett. A gitár, elektromos zongora és szintetizátor, basszusgitár, dob felállás sok mindenre, Davis utolsó, jazz-rockos periódusának felelevenítésére kétségtelenül alkalmas, de akusztikus bop-, cool- és modális szerzeményeinek megszólaltatására aligha; mégoly kiváló vendégszólista közreműködésével sem, mint Fekete-Kovács Kornél. Pedig a szakszerű ismertetésekre is vállalkozó trombitás intelligensen állt feladatához: nem akart a nagy előd bőrébe bújni, inkább a témák hiteles tolmácsolását követő egyéni hangú rögtönzéseivel tette le a névjegyét. Feltehetően ezért mellőzte a Davis védjegyévé vált szordínós trombitahangot olyan számokban is, mint a kissé álmosítóan felhangzó I Fall in Love Too Easily ballada, hogy aztán a fúziós darabokban annál inkább éljen vele.
Ebben a hangszerösszetételben a cool stílust reprezentáló, az európai klasszikus zenében bevett fúvós hangszereket is használó, bonyolult szövetű Boplicity előadása keveset volt képes felmutatni a kompozíció jellegzetességeiből. A mainstream jazz, azaz a fősodratú dzsessz világába illeszkedő, kissé mechanikusan sorjázó hangszerszólók jó alapot szolgáltattak az előadók kivételes technikai felkészültségének bemutatására, de adósak maradtak Miles Davis hangjának és gondolkodásmódjának visszaadásával. A dramaturgiailag változatosan felépített műsor tempós, szvinges számaiban szinte szárnyalt az összeszokott együttes, Balogh Roland gitáros és Horváth „Plutó” József basszusgitáros improvizációi rendre lelkes megnyilvánulásokra ragadtatták a közönséget, ám mindez egy általános dzsesszfelfogás, mintsem a Davis szellemiségét tükröző kreatív előadásmód jegyében történt.
Az est második részében a Davis-életmű másodlagos jelentőségű Tutu című lemezéről felhangzó három funkys darab már jobban harmonizált a kvartett poposabb ízlésével. A választás egyértelművé tette, hogy jazz-rock stílus kialakulásában úttörő Bitches Brew vagy Jack Johnson című lemezek modern, disszonáns hangzása kívül esik a Finucci Bros zenei univerzumán.
