Három dobossal érkezett a Karmazsinvörös Király

Dupla telt házas koncertet adott Bécsben a progresszív rock úttörője, a King Crimson. Látni kell őket.

December elseje, végre eljött a várva várt nap, elindulhattunk Bécsbe, hogy meghallgassuk és megcsodáljuk a progresszív rock fontos szereplőjének számító Karmazsinvörös Király, azaz a King Crimson koncertjét. Rengeteg vita szól arról, mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás, a Crimson esete is ilyen a progresszív rock evolúcióját tekintve. Zenetörténészek, szakújságírók próbálják pró és kontra bizonyítani, anno melyik, még kezdeti stádiumban lévő rockcsapat játszott először progresszív rockzenét. Annyi bizonyos, a Crimson az elsők között volt.

A hatvanas években a német experimentális kraut-rockból, az Egyesült Királyságba szivárgott zenei ötletekből a csapat jócskán az elsők között merített, bár a Crimson esetében csapatról beszélni sem könnyű, ahogy Robert Fripp – a zenekar ötletgazdája, a mai felállás egyetlen „eredeti” tagja – fogalmazott a kezdetekben. A King Crimson egy ötletfolyam, amelyhez néha csatlakozik egy új tag, vagy egy régi kiszáll. Ami örök, az csak Robert Fripp személye és zenei ötletei, legalábbis a zenekart tekintve.

De kanyarodjunk vissza a hangversenyhez: a hazaihoz képest sokkal pezsgőbb zenei élettel rendelkező Bécsnek egy „kisebb” zenei, színházi helyszínére esett a zenekar választása, ami nem meglepő, a Crimson jócskán rétegzene, bár a Museumsquartier koncerttermének mintegy 2500-as nézőterét két este is sikerült csordultig tölteni Frippéknek. A fagyos decemberi estén szívet melengető volt annyi magyar hangot hallani és jó néhány régi ismerőssel találkozni az osztrák fővárosban. Egy rutinos koncertre járónak persze nincs ebben semmi meglepő: sajnos idén is rengeteg világsztár kerülte el hazánkat

Frippék pontban negyed kilenckor csaptak a húrok közé. A felállás: Robert Fripp gitáron és mellotronon, Tony Levin basszusgitáron és chapman sticken, Mel Collins szaxofonon, Pat Mastelotto, Gavin Harrison, Jeremy Stacey a dobok mögött és Jakko Jakszyk mint énekes, gitáros. A Crimson nem aprózta el. Az egy dolog, hogy valami bődületesen jól szólnak élőben, de több mint három órán keresztül befogadni a zenekar játékát több mint embert próbáló feladat. A mindenféle vizuális trükktől mentes színpadot a három dobfelszerelés látványa tette grandiózussá. Fripp a háttérben, egy bárszéken ülve hozta a kötelezőt, angol higgadtsággal, tűpontosan lépett be a mellotronnal vagy a szólógitárral a teljes diszharmóniába, amelyet a zenekar teremtett. Tony Levint sem kell bemutatni: Peter Gabriel zenekarának oszlopos tagja, basszustémái és hangszeres tudása a világ legjobbjai között van. Jakko Jakszyk pedig egyszerűen nem tud hibázni, egy fals hang nem hagyta el a torkát. A három dobos pedig együtt leírhatatlan hangulatba, katarzisba kergette a közönséget.

A két szettben, amely három órán keresztül tartott, a hallgató tényleg nehezen talált harmóniát, összesen talán három olyan szerzeményt játszottak, amely dalként funkcionált, az 1969-es monumentális alapműről az In The Court of the Crimson King lemezről a címadó szerzeményt és az Epitaphot és talán a 21st Schizoid Man mintegy tizenöt perces változatát. Aki először járt az együttes koncertjén, talán úgy érezhette, zenekari próbán van, ahol a zenészek megmutathatják legjobb tudásukat, jammelhetnek szabadon. Pedig ahogy említettem: szó sincs erről, a csapat rengeteg munkát öl egy-egy szerzeményébe, de nyilván ahol a dzsessz, a rock és a progresszív hatás találkozik, abból nem háromperces popdalok, hanem hét-nyolc perces, szinte nagyzenekari szerzemények születnek.

A koncertet látva, hallgatva egy teljes életmű tárult elénk, a csapat szinte mindegyik albumáról játszott egy-egy kiemelkedő szerzeményt – amit nyilván a már említett, 1969-es főmű köré épített. A ráadásban elhangzott David Bowie klasszikusa, a Heroes méltó keretbe tette a koncertet. Még most is zakatol a fejemben: „We can be Heroes, just for one day”. A King Crimsont egyszer minden zenerajongónak látnia kell.

###HIRDETES2###