Soha ilyen még nem volt – fogalmazott Körner Tamás, amikor hétfőn felkonferálta a nagy hírt: Várdai István és ezzel Magyarország egy új Stradivari-hangszerrel gazdagodott. Magyar csellistának ugyanis már volt Stradivari-csellója, nevezetesen Starker Jánosnak, de ő nem Magyarországon élt, így hazánk területére legfeljebb vendégművész által került ilyen mesterhangszer egy-egy koncert erejéig. A milliárdos értékű hangszert egy magát megnevezni nem kívánó német mecénás vásárolta Várdai István részére. A művész a csellót határozatlan ideig használhatja, sőt az első időszakban a mecénás a biztosítását is finanszírozza. A hangszernek magyar karbantartója lesz, az a hangszerészmester, aki eddig is szoros kapcsolatban állt Várdai Istvánnal, mert a művész korábbi, 1720-as Montagnana-csellóját gondozta és állította be. Az ezen a csellón eszközölt beállításai győzték meg a mecénást arról, hogy a magyar mesternél jó kezekben lesz az értékes hangszer. Várdai a Montagnana-csellót is megtarthatja, és azt tervezi, hogy mindkét hangszeren fog a jövőben játszani.
Az 1673-as
Stradivari élete során 1100 hangszert készített, 750 maradt ránk, ebből mindössze 65 cselló. Az 1673-ban készült hangszer volt az első cselló, amelyet Stradivari a tanulóévek után saját műhelyében, önállóan létrehozott. Ebben az esztendőben csak ezt az egy csellót készítette, így ezt 1673-as Stradivari-csellónak is nevezik. Stradivari 1700 előtt mindössze huszonegy-néhány csellót csinált, amelyek különböznek a későbbi hangszereitől. Például nagyobb méretűek, így ahogy a cselló zenei szerepe megváltozott, a méretüket is csökkentették később. A legkisebb csökkentést a szóban forgó, 1673-as hangszer szenvedte el. Érdekesség, hogy eredetileg egy lyuk is volt a hátán, amelyen keresztül a XVII. században a fagotthoz hasonlóan a csellókat játék közben nyakba lehetett akasztani, ezt később befoldozták. A változtatásokat leszámítva különösebb sérülés és átalakítás nem történt a hangszeren az évszázadok során.
Különösen nagy megtiszteltetés és óriási inspiráció – mondta új Stradivari-hangszeréről Várdai István, aki azért azt is elárulta: korábban is ismerte a mecénást, és tulajdonképpen ő vetette fel, hogy szívesen játszana ezen a hangszeren. Várdai arról is beszélt: nagy öröm, hogy a cselló évtizedek után ismét Európába kerülhetett. Előzőleg ugyanis Amerikában volt, és már néhány éve egy amerikai gyűjtő tulajdonát képezte, így nem is játszottak rajta. – Az egész magyar zenei élet számára nagy megtiszteltetés, hogy ezentúl magyar művész játszhat rajta – emelte ki Várdai. Körner Tamás, Várdai impresszáriója hozzátette: a mesterhangszereket vásárló mecénásoknak komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy hangszerükön a legkiválóbb muzsikusok játszanak, hiszen a nagy művészek neve is növeli a hangszerek értékét. – Az, hogy a német mecénás erre Várdait tartotta a legérdemesebbnek, újabb bizonyítéka a magyar csellista klasszisának – fogalmazott.
A hangszer, az 1673-as a világ leghíresebb Stradivari-csellója, amely többször szerepelt a hírekben is. Egyik legismertebb tulajdonosa az a Jacqueline du Pré volt, aki már életében legenda lett, könyvet írtak róla és színdarabot rendeztek görög sorstragédiába illő történetéről. A csodálatos angol csellóművésznő Daniel Barenboim felesége volt, már tizenkét évesen hangversenyt adott, és húszévesen Barbirolli vezényletével felvette Elgar csellóversenyét. Ez egészen kivételes esemény volt: Du Pré és Elgar csellóversenye annyira összenőttek az angolok tudatában, mint nálunk Simándy és a Bánk bán. A kiemelkedő tehetségű Du Pré fiatalkorában játszott ezen a hangszeren, később az úgynevezett Davidov Stradivariust használta, azt a hangszert, amelyen ma Yo-Yo Ma játszik (akinek Várdaihoz hasonlóan szintén van egy Montagnana-csellója is). Jacqueline du Pré tragikusan fiatalon kényszerült visszavonulni a színpadtól, 27 éves korában szklerózis multiplexet diagnosztizáltak nála, egy évvel később már nem tudott csellózni sem, végül 42 évesen halt meg.
A csellót 1984-ben Lynn Harrell, a nagyszerű amerikai csellista vásárolta meg, aki a házát adta el azért, hogy ezt a hangszert megvehesse, de azt mondta: ez volt élete legjobb üzlete. Több mint két étvizeden keresztül játszott rajta. Hozzá kötődik a cselló legújabb kori hírneve: 2001-ben egyszer a taxiban felejtette a hangszert. A taxis később észrevette, és a cselló – némi bonyodalom után – vissza is jutott Harrellhez, aki viszont mindössze 75 dollár borravalót adott ezért. A sajtó ezen aztán nagyon felháborodott, sóhernek nevezte Harrellt, a biztosító ugyanis elszólta magát, hogy a hangszer értéke 40 millió dollár. Végül Harrell bocsánatot kért, és egy nagyobb összegű csekkel kárpótolta a taxist.
A csellót Du Pré és Harrell után néhány évig az orosz Nina Kotova használta. Mivel a Stradivari-hangszereket gyakran azokról a híres művészekről nevezik el, akik játszottak rajtuk, így ezt az 1673-as csellót „Du Pré–Harrell-Stradivarinak” is hívják.
A hazai közönség először szerdán este a Zeneakadémián hallhatja Várdai megszólaltatásában a legendás csellót.
