Mindennapos romlás és szenvedés

Kétségtelen, Erdős Virág megosztó, provokatív szerző. Természetes, hogy a markáns politikai állásfoglalásairól ismert költőnőről nagyon is ellentétes vélemények fogalmazódnak meg. Nemcsak interjúiban mondogat oda, verseiben is kemény ítéletet fogalmaz meg azokról, akiket felelősnek érez a legelesettebbek lecsúszásáért, helyzetük további romlásáért. Még érthető is, hogy a költői túlzások („van egy ország / ahol / lakom / nevezd nevén / szolgáld / vakon / ma még bölcső / ma már / vagon”) egyesek számára soknak bizonyulnak.

Az idegenkedők mellett pedig vannak persze a politikai elkötelezettek is, akik jóval inkább túltolják: emlékezetes, Bayer Zsolt nagy vihart kavart „állatok pedig ne legyenek” kijelentése a Na most akkor című vers költői kérdésére („mondjátok meg / nagyokosok mi legyen / ki ne legyen miközülünk / maholnap és ki legyen”) érkezett válaszként.

A politikai vitákon túl tagadhatatlan, hogy Erdős Virág virtuóz költőnő, akinek versei úgy tudnak nagyon aktuálisak lenni, hogy érvényüket sem egyhamar vesztik. Ez persze főként szomorú: az elesettek, leginkább a hajléktalanok mindennapos küzdelmeivel szembesülni fájdalmas élmény. Míg a legtöbben inkább elfordulnak, Erdős erővel irányítja rá tekintetünket, megmutatja, amit sokan nem szeretnének látni. Világító testek (100 kis Budapest) című, idei kötetére ez főként jellemző: kényelmetlen költemények ezek, amelyek rendkívüli éleslátásról árulkodnak.

Gyakori politikai vád liberálisokkal szemben, hogy a körúton túl nem látnak, a hétköznapi gondok helyett csak az ideológiával foglalkoznak. Ha valakire, hát Erdősre ezt főleg nem lehet alkalmazni. A szerző fotóival illusztrált kis kötet Budapest egészének különböző helyein kalauzol végig, bemutatva a mindennapos romlást és szenvedést, amit épp azért nem is látunk már, mert annyira természetesnek hisszük. Rácsok és rések mögé pillanthatunk be a képeken is, mögöttük pedig mintha mindig is ott lett volna az a leégett mécses, az a kibelezett kaputelefon. Pilinszkyre („a karton közös / párna / nincs”), Máraira, de még a Wellhellóra ( „apu megvette”) is rájátszik, szövegei találóak, betalálnak. (A VV Fannit említő különösen zseniális.)

Zelk Zoltán a nagyszerű Sirályban mutatta meg a párja elvesztését sirató elesettségét: „Hallod, rámszólnak: Kire vár? / már ezer éve itten áll! / Igen, százezer éve már. (...) Villamosok és évszakok. / És fű és sár és hó vagyok.” Erdős is az elesetteket mutatja, akiket a társadalom veszített el. Akik ott vannak fűben, sárban, hóban, hamvazószerdán, anyák napján, a magyar kultúra napján a város legalján, kutatva a napi betevőt.

(Erdős Virág: Világító testek – 100 kis Budapest, Magvető, 2016.)