„Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon” – halálos ágyán így búcsúzott az élettől IV. Károly, az utolsó magyar király, aki rövid uralkodása alatt minden eszközével arra törekedett, hogy véget vessen a vérontásnak, hogy népei békére leljenek. Minden gesztusában, politikai nyilatkozatában ezt kívánta hangsúlyozni. Tisztában volt vele, hogy ez az egyetlen esély a megmaradásra. Uralkodói hivatását Istentől kapott küldetésként visszavonhatatlan és szent feladatnak tekintette, élete végéig nem mondott le a trónról.
Pedig sokáig egyáltalán nem tűnt valószínűnek, hogy trónra léphet, a tragikus véletlenek hozták így. I. Ferenc József császár és magyar király elsőszülött fia, Rudolf 1889-ben öngyilkosságot követett el, unokaöccse, Ferenc Ferdinánd pedig rangon alul házasodott, így le kellett mondania arról, hogy gyermekei követhetik a trónon, de 1914. június 28-án Ferenc Ferdinándot feleségével együtt merénylet áldozata lett Szarajevóban, közvetve ezzel az eseménnyel tört ki az első világháború. Két évvel később pedig meghalt Ferenc József. IV. Károly huszonkilenc évesen, az első világháború vészterhes időszakában léphetett a trónra. Feleségével, Bourbon-Pármai Zitával együtt 1916. december 30-án koronázta Csernoch János esztergomi érsek, hercegprímás magyar királlyá a budavári Mátyás-templomban.
Ezt a történelmi pillanatot eleveníti fel a Magyar Nemzeti Múzeum március 19-ig látható, Utolsó felvonás című új, időszaki tárlata. Felvillantva a magyar király koronázásának szimbolikáját, a trónöröklés problémáját és a háborús mindennapokat. A hangsúly természetesen a koronázási szertartáson van. A jelenből visszatekintve a ceremónia a feudális Magyarország búcsújaként is értelmezhető.
A viszontagságos helyzet ellenére a legnagyobb pompával tervezték meg az egész szertartást. A művészeti szervezés irányítását az operaház intendánsa, Bánffy Miklós gróf vállalta, aki a kor kiemelkedő művészeit hívta segítségül. Lechner Jenő a Mátyás-templom belső díszítéséért felelt, Pogány Móric a Szentháromság-szobornak az eskütétel céljára való kiegészítését, Györgyi Dénes és Kós Károly a királyi vártól a templomig vezető útvonal, a szegélyező házak díszítését, a kardvágó-domb és az útvonalon elhelyezendő tribünök megtervezését vállalták.
Alig egy hónap volt a szervezésre, nem volt elég drapéria, az arisztokratáktól kellett kölcsönözni, ezeket katonai járművekkel szállították el a helyszínre, a díszítési munkálatokban pedig kiskatonák és orosz hadifoglyok is részt vettek. De sokan nem tudtak megbarátkozni az újabb Habsburg uralkodóval. A kiállításon kiderül az is, hogy több vármegye kifejezetten Habsburg-ellenes történelmi helyszínről származó földet küldött a koronázási dombhoz, Arad vármegye például az 1848-as vértanúk kivégzésének helyszínéről.
Gazdag tárgyi és dokumentációs emlékek segítségével idézik vissza azt a száz évvel ezelőtti decemberi napot. Látható például a koronázási jelvények tárolására használt vasláda, amely a 17. század elejétől egészen 1938-ig őrizte a koronát, a jogart és az országalmát. A ceremónián használt eredeti trónszékek mellett kiállították Mátyás király trónkárpitját is, amely IV. Károly és felesége, Zita mögött borította a templom falát. Egy bécsi gyűjtemény pedig IV. Károly míves lovas csizmáját és lovának, Krőzusnak a patkóját kölcsönözte a kiállításra. Helyet kapott az akkor négyéves Habsburg Ottóról készült Benczúr Gyula-festmény, de Rippl-Rónai József és Rudnay Gyula koronázási szertartásról készült alkotásai is.
IV. Károly megkoronázása volt az első magyar történelmi esemény, amelyről hosszú híradófilm készült, amelynek újravágott, a valóságos tempóra visszalassított és feliratozott változata látható a kiállításon. A felvételekért az Uher filmgyár és a Kino-Riport felelt, a rendező Michael Curtiz, azaz Kertész Mihály, a Casablanca Oscar-díjas alkotója volt. A díszes hintók végtelen sorában, az ünnepi menetben a korabeli magyar uralkodó osztály notabilitásai vonultak fel, az ünneplők körében egy röpke pillanatra még Horthy Miklós is feltűnik. A képsorok a szertartás emelkedettsége mellett a szomorúbb pillanatokat is őrzik. Azt, amikor a király a koronázási dombra felvágtatva a négy égtáj felé sújtott kardjával, jelezve, hogy minden külső fenyegetéstől megvédi országát. Bármerre is suhintott, minden irányban háború dúlt.
IV. Károly 1918 novemberében mondott le uralkodói jogairól, a háború után kialakult felfordulásban pedig a száműzetést is vállalta, így próbálta megelőzni a további vérontást. A pápa kérésére kétszer ugyan megpróbált visszatérni a trónra, de ezt a győztes hatalmak megakadályozták. Feleségével és gyermekeivel együtt Madeira szigetére száműzték, ahol szegénységben, egy fűtetlen villában éltek. IV. Károly rövid betegség után, harmincnégy éves korában itt hunyt el. 2004-ben II. János Pál pápa avatta boldoggá az utolsó magyar királyt.
