2011 után megint az a kérdés, mit fog szólni a kultúrpolitika

A Trafó vezetői újból pályáznak, a jelenlegi felállásban folytatnák. Az alapító Szabó Györggyel beszélgettünk.

– Az év eleji interjúk általában egyfajta előretekintéssel indulnak, rendhagyó módon most mégis kezdjük úgy öt-hat évvel korábbról. 2011-ben úgy tűnt, hogy 13 év után végleg búcsút int a Trafónak, de néhány hónappal később az új igazgató, Nagy József kérésére mégis visszatért. Megérte?
– Mindenképpen, hiszen a Trafót abban az irányban tudtuk tartani, mint korábban. Néhányan ugyan azt mondták, hogy nem fogunk tudni talpra állni, és szétesik az egész. Az újrakezdés utáni első év valóban nagyon kemény volt. Széttöredezett a korábbi csapat, és morálisan nehéz helyzetbe kerültünk. Életemben először kellett ilyesmivel megküzdenem, és az a nyolc hónap igazán lélekölő meló volt. Vissza kellett hozni a hitet, és újra víziót adni az embereknek. Ráadásul a botrányok hatására a közönség egy jelentős része is elfordult a Trafótól.

– Nagy József igazgató vajdasági származású koreográfus, aki Franciaországban is dolgozik, így, nem sok ideje maradhat a Trafóra. Milyen a munkamegosztás önök között?
– Az első időkben az ő jelenléte arról szólt, hogy irányt vegyünk, megbeszéljünk dolgokat, az én feladatom pedig a napi szintű működés biztosítása volt, és ma is az. Józsi keresi itthon a helyét, szeretne visszatérni Magyarországra. Ugyanakkor látja, hogy a művészet hazai finanszírozása korántsem olyan átlátható, mint Franciaországban. Ez pedig nagyon lassítja a visszatérést.

– A botrányokkal teli 2011-es pályázat idején saját bőrén érezhette, milyen az, amikor a politika beleszól egy kulturális műhely életébe. Érzi még ezek hatásait?
– Igazából 2011 előtt sem volt könnyű ezt az egészet csinálni, bár a szuverenitásunkat soha nem sértették meg. 2011 után sem szóltak bele a dolgainkba, ugyanakkor a művészek jóval kevesebb támogatáshoz jutottak. Ezért máshogy kellett dolgoznunk, más tempót kellett felvennünk.

Sebeket akkor nem éreztem. Érdekes módon mostanában sokkal inkább. Úgy tűnik, ez lassan hat az ember lelkében

– Máshogy vezette a Trafót az elmúlt években a korábbi tapasztalatok birtokában?
– Igen, abszolút. Rá kellett jönnöm, hogy sokkal több odafigyelést igényel részemről a művészeti problémák és a fenntartói elvárások közötti koordináció. Ma már gyakrabban tudok nemet mondani egy művésznek, mert tudom, hogy a másik oldalon vannak konkrét elképzelések, elvárások.

– Ezek szerint fel kellett adni valamit a korábbi elveiből?
– Nem, de míg korábban sok döntést egy kézben tartottam, addig ma a tánc, a színház, a zene vagy az újcirkusz területeinek már önálló felelősei vannak. Szintén át kellett gondolnunk a művészeti terület és a kommunikáció kapcsolatát. Mindezek hatására ma sokkal inkább csapatmunka folyik, mint korábban.

– Nézőként úgy tűnik, sokkal nagyobb lett a magyar előadások száma az elmúlt években. Ez a művészeti koncepció része, vagy csak a pénztelenség szülte „kényszer”?
– Mindkettő. Alkalmazkodnunk kellett egyrészt a megváltozott gazdasági környezethez, másrészt azt mondtuk, hogy a hazai előadókat jobban kell segítenünk. A Trafó abban is különbözik más színházaktól, hogy mi egy nagy alkotói közösségben gondolkodunk. Ebben a körben próbáljuk folyamatosan keresni a saját helyünket és a művészek helyét. Ennek részeként jött létre a DunaPart nevű projekt, amely az életképes magyar produkciók külföldre juttatását segíti, akár a saját programunk rovására is. Próbáltunk egyensúlyt teremteni a már sikeres, így nagyobb taobevételt szerző, valamint a kezdő, fiatal művészek által létrehozott előadások között. A pénzügyi egyensúly megtartása miatt emelnünk kellett az előadások számát is. Korábban 160 előadásunk volt egy szezonban, most pedig körülbelül 280 van. Az emelés pedig szinte kizárólag magyar produkciókból jött össze.

– Hogy állnak a jövő évi műsortervvel?
– Dolgozunk rajta, az őszi programok már előkészítés alatt vannak.

– Ezt azért is kérdeztem, mert Nagy József megbízatása szeptemberig tart. Beszéltek már a folytatásról? Indulnak az újabb pályázaton?
– Pályázni fogunk, de teljesen más konstrukcióban. 2010–11-ben is hasonló helyzetben voltam. A folyamatos működés biztosítása miatt elő kell készíteni a következő évadot, függetlenül attól, hogy ki vezeti tovább a Trafót. Reménykedünk abban, hogy mi tudjuk folytatni az eddigi munkát.

– Mit jelent ez a „más konstrukció”?
– Ennek a részleteit majd a pályázatban szeretnénk kifejteni.

Míg korábban a Trafó tékozolhatta az ötleteit, a módszereit, most már annyira kiélezett lett a verseny a művészeti piacon is, hogy nagyon végig kell gondolnunk, mit és milyen formában csináljunk.

– Annyit elárulhat, hogy ebben az új felállásban továbbra is szerepet vállal-e ön és Nagy József is?
– Igen, mindketten szeretnénk tovább dolgozni a jelenlegi csapattal együtt.

– A hazai független kulturális élet képviselői – az íróktól kezdve a színházakon át az olyan befogadóhelyekig, mint a Trafó – folyamatos forráshiánnyal küzdöttek az elmúlt években. Most milyen a helyzet?
– A 2011-es forráscsökkenés után mi azt az utat választottuk, amelyről korábban beszéltem, és amely a legésszerűbb kompromisszumnak tűnt. Sok színház azonban a taobevételek miatt kényszerhelyzetbe került, és sajnos egyre inkább háttérbe szorult az innováció. Lelassult az az érési folyamat, amely korábban egy-egy társulat munkáját jellemezte, és amely olyannyira jellemző volt a független műhelyek munkájára. Ehelyett az egzisztenciális háttér megteremtése került az előtérbe, ezért az egész folyamat a piac felé mozdult el, mivel onnan lehet pótolni a hiányzó forrásokat.

– Érdekes, hogy belülről az innováció hiányát említi, miközben nemcsak a Trafóban, de a hasonló befogadóhelyeken is telt házas előadások futnak, vagyis a nézők részéről töretlennek tűnik az érdeklődés a független szcéna iránt.
– Ezzel nincs is gond. Amit mi érzékelünk, az az, hogy a közönség összetétele változott meg az elmúlt években, és az a része sokkal kisebb lett, amely kifejezetten az innováció, az új dolgok iránti nyitottság miatt kereste ezeket az előadásokat.

– Mi lehet ennek az oka?
– Nagyon összetett a háttér. A társadalmi értékrend változásától kezdve a külföldre költözésen át egészen odáig, hogy mi is visszahoztunk több, korábban nagy sikerrel játszott előadást, így az újdonságok értelemszerűen háttérbe szorultak. Az erre kíváncsi nézők pedig elkezdtek más helyek felé is nyitni, diffúzabbá vált a figyelem. A közönség másik része viszont eleve belefárad a hétköznapok küzdelmeibe, ők „csak” kikapcsolódásra vágynak.

– A tegnap kezdődött Nextfeszt előadásai talán mégis inkább ezt a szűkülő réteget szólítja meg.
– Nem kizárólag. Az alkotók, az úgynevezett Y generáció tagjai olyan horizontális szemléletű fiatalok, akik már nem látnak maguk előtt vertikális struktúrákat. Egy példán keresztül szemléltetve: míg régebben a print média jelölt ki a társadalom számára bizonyos értékrendeket, addig ma, a közösségi média korában ez számukra csak széttöredezett struktúrákban nyilvánul meg.

Ez jelenik meg a munkájukban is, a privát történeteik, a saját burkaik, a karriervágyuk. Egy ilyen katyvaszban pedig nagyon nehéz bármit is állítani. 

Ebben próbálunk segíteni – de nemcsak nekik, hanem mindannyiunknak.

– A programot böngészve feltűnő, hogy az első, 2015-ös programsorozathoz képest sokkal több művészeti ág jelenik meg. Az előadók annak a generációnak a tagjai, akik a legmodernebb technológiákkal együtt nőttek fel, és a legpörgősebb életet élik. De mi, az eggyel korábbi X generáció tagjai be tudunk-e fogadni ennyi mindent?
– Van három Y generációs gyerekem. Ahhoz, hogy egyáltalán beszélni tudjunk velük, előbb meg kell értenünk őket. Nagyon fontos, hogy ne csak ők jöjjenek el megnézni, meghallgatni, átélni a saját kultúrájukat, hanem a szülők, esetleg a nagyszülők generációja is. Egymás világainak megismerése alapkövetelmény.

– Olyannyira, hogy az előadók között az idén már határon túli magyar művészek is szerepelnek.
– A három erdélyi lány személyes története az elszakadás témáját dolgozza fel a Parental Ctrl című előadásban. Szociológusok szerint az Y generáció tagjai számára ma az egyik legnagyobb problémát éppen az identitásválság jelenti. Az előadások többsége a saját mikrokörnyezetében éppen erre reflektál.