Oskar Matzerath, a törpe elmegyógyintézetben eleveníti fel élete történetét az 1959-ben megjelent s röviddel utána világsikert arató Günther Grass-regényben, A bádogdobban. A fiú maga választja háromévesen a nyomorítottságot leugorva a nyitva felejtett pinceajtón át a mélybe; így hosszabbítja meg saját gyerekkorát, vonja ki magát a felnőtt lét felelőssége, vélt és valós hétköznapi kisszerűségei alól.
Az idővel növekedésnek induló törpe „elmebaja” legfeljebb, ha burkoltan nyilvánul meg a Katona Kamrájában. Hasadtságának ténye leginkább személyiségének megkettőződésében manifesztálódik: Oskar maga a dob, ha pedig a dob felmondja a szolgálatot, s le kell cserélni, az új megvásárlásakor is minden esetben önmagát veszi birtokába. A metaforikussá váló hangszer – egyben a történet elbeszélője is – a főhős testének-szellemének egyik, tán legfőbb védőpajzsa. (A másik a félelmetes-bizarr parafenomén vonás: sikítással bármilyen üveget képes szétrepeszteni, darabokra törni.)
Nemcsak az örök gyermekséget választó Oskar, hanem a többiek is menekülnek, látványosabban vagy alig észrevehetően a megsejtett vész elől: Agnes Koljaiczek (Pálmai Anna) a fattyú megszülése elől a halzabálásba, Jan Bonski (Mészáros Béla) az ostromlott lengyel postán, kivégzése előtt a béke illúziójába. Grass Danzig-trilógiájának második, A bádogdobot követő darabja, a Macska és egér részben rávilágít motivációjuk fontos, történelmi alapjára. Itt a fiatal, hórihorgas hős, Joachim Mahlke saját háborús sikerei elől például egy félig víz alá süllyedt hadihajóroncsra bujdokol el. A háttérben felsejlik a máig nehezen emészthető – számunkra is tanulságos – múlt kiváltotta majdnem totális identitászavar, a hozzá társuló, olykor előbukkanó részleges amnézia. Mindezt a végletekig fokozza a különös tény, a pusztító és az elpusztuló azonossága. Ahogy Grass kései műve, a Ráklépésben ezt plasztikus tömörséggel összefoglalja: „Sohasem lett volna szabad, sóhajt az Öreg, hallgatni ennyi szenvedésről, a témát megkerülni, és a jobbra fésültek kezére játszani pusztán azért, mert saját bűnünk irtózatos, a beismerő töredelem pedig mindennél fontosabb volt az azóta eltelt esztendőkben.”
Rendkívül gazdag jelentésbeli rétegekkel bíró nagyregény színpadra adaptálása gyakran kudarccal végződik; az átültető jellemzően sokat akar egyszerre megragadni, ami viszont legtöbbször a rész-egész arányainak megbomlásához, az eredeti alkotás lényegének akaratlan eliminálásához vezet. Ehhez képest nyúlt szerencsés kézzel Grass alapszövegéhez – a filmváltozat „eredményeit” is felhasználva – Mikó Csaba. Nyomában Hegymegi Máté rendező finom tapintatossággal fejti fel a hátteret, a történelmet alulnézetből, szinte egy pince mélyéről szemlélve az eseményeket. Groteszk, helyenként abszurd, olykor kifejezetten csúfondáros hangvételű revübe ágyazza jó érzékkel az előadást, amelyet szervesen egészít ki a színpadi mozgás sokszor szándékosan túlzó, szintén groteszk hatású koreografáltsága, a jelenetváltások moziszerűsége. Releváns sűrítése ez a teljes, a danzigi szovjet bevonulást is magába foglaló, Grass-regénynek – ezt a részt itthon a hetvenes években kicenzúrázták a szövegből –, amelynek aranyfedezetét a színészi játék nyújtja.
Elek Ferenc és Dér Zsolt vibráló szimbiózisa mellett a több szerepben is feltűnő kiváló színészgárda minden tagját fel lehetne sorolni. Közülük Szirtes Ágit emelhetnénk ki, aki ugyanolyan otthonos – és mondjuk ki, tökéletes – hisztérikus, rideg plébánosnak, Bebra Front színháza örökké vonzó Roswithájának vagy rusztikus, ősanyai attribútumokkal felruházott nagyanyának.
