„A helyemen vagyok minden szempontból”

Ónodi Eszter hosszú idő után újra nagy kihívás elé néz. Ennek kapcsán beszélgettünk a színésznővel.

– Néhány éve a tévében láttam egy dokumentumfilmet egy zalaszentgróti színjátszótáborról. Nagyon megfogott benne egy fiatal lány, aki lelkesen beszélt arról, mit jelent számára a színház. Ez a lány ön volt. Elérte azt, amit akkor elképzelt?

– Akkor nagyon lelkes lehettem. Két színjátszótáborban vettem részt, és mindkettő, de főként az első meghatározta a pályám alakulását. Nem vettek fel a színművészeti főiskolára, de én éreztem, hogy ott a helyem. Első alkalommal azért mentem el a táborba, hogy kiderítsem, nekem van-e igazam, vagy a világnak. A második táborra aztán megkaptam a választ, hiszen addigra felvettek. Nyilván ma már sokkal árnyaltabb a kép, eltelt azóta több mint húsz év. Megváltoztak bennem az elvárások, más fénytörésben látom a színészi pályát. Ennek van pozitív és negatív oldala is. Lehet, hogy sokaknak harmonikusnak tűnik a karrierem, de azért sok kilengés van benne. Ennek ellenére úgy érzem, pillanatnyilag a helyemen vagyok színházi és filmes szempontból is.

– December végén mutatta be a Nóra – Karácsony Helmeréknél című darabot a Katona József Színház, aminek a főszerepét alakítja. Mitől válhat érvényes karakterré Nóra a mai világban?

– Ibsen drámája korábban botrányosnak számított, végkicsengése már egészen másként hat, hiszen ma már nem vált ki akkora megrökönyödést, ha egy nő elhagyja a férjét, a családját, és önálló utakat járva próbál érvényesülni. Az előadásban elszakadtunk az ibseni értelmezéstől, és inkább a látszatkapcsolatokra koncentráltunk. Olyan Nórát építettünk fel, aki mintha a Született feleségek című sorozatból lépett volna elő: kirakatbaba, tökéletes feleség és szerető családanya. Ebből a magabiztos, és megkockáztatom, hogy ellenszenves figurából indítjuk útjára a főhőst, aki végül áldozattá válik.

– A darabot egy frissen végzett, fiatal lány, Székely Kriszta rendezte. Ha nagyon általánosítani akarok, a Katonában eddig a férfinézőpontok voltak előtérben. Mennyiben volt más egy női rendező instrukcióit követni, különösen a Nóra esetében?

– Nagyon könnyen ment a közös munka, de nem tudom, hogy azért volt-e így, mert női rendező instruált. Kriszta nagyon érdekes keveréke egy hiperérzékeny kislánynak és egy hidegfejű profinak. Egy nagy szerepnél rögtön szövetséget kell kötni azzal, aki a színpad vagy a kamera másik oldalán vezényel. Ez néha nehezen megy, mert túl sok kompromisszum kell. Most azonban elmaradtak a próbán azok a személyeskedő csörték, amiket annyiszor láttam már főszereplő és rendező között. Úgy dolgoztunk, mint két szoftverfejlesztő. Régen élveztem ennyire színházi munkát.

– Sok szó esik manapság a női egyenjogúságról, Hollywoodban például azért küzdenek a színésznők, hogy ne kapjanak sokkal kevesebb fizetést egy filmért, mint a férfi kollégáik. Vannak hasonló tapasztalatai?

– Mozogtam már olyan macsó közegben, ahol a saját igazságomért többet kellett melóznom, mint egy férfinak. De ezek az élmények a hétköznapokban is ugyanúgy megvannak. Vezetés közben nemegyszer tapasztalom, hogy egy indulatos beszólás vagy dudálás csakis annak szól, hogy nő vagyok. Pedig még a férfiak szerint is jól vezetek.

– Húsz éve játszik a Katonában, aminek 1998 óta társulati tagja. Soha nem gondolkodott a váltáson?

– Rögtön a pályám elején volt egy megingásom. Egy éve voltam tag, amikor kaptam egy másik lehetőséget, de beláttam, friss szerződéssel a zsebemben nem léphetek tovább. Jó pár évvel később újra elbizonytalanodtam. Úgy éreztem, nem találnak meg azok a szerepek, amiket el kéne játszanom. Egyre több olyan este volt, amikor nem örömmel mentem be a színházba. Kétségeimet elmondtam az akkori igazgatónak, Zsámbéki Gábornak, aki megértette a problémámat. A következő évadtól már jobb volt a helyzet. A színház jelenlegi vezetője, Máté Gábor különösen odafigyel arra, hogy mire van szüksége a színészeinek, meghallgat minket. És ez nagyon fontos. Vannak ugyan ínségesebb évek, de az ember olyankor is mérlegel, érdemes-e otthagyni a Katonát. Még amikor el is kerültek a főszerepek, akkor is voltak olyan előadások, amelyek nagyon sokat adtak nekem, mint az Abigail bulija, a Mártírok vagy a Részegek.

 – A Katona nagy figyelmet fordít arra, hogy a bemutatott darabok aktuális társadalmi eseményekre reflektáljanak.

– A színháznak alapvető kötelessége, hogy közéleti funkciót töltsön be. Estéről estére összegyűlik háromszáz idegen ember, akik az előadás tematikája alapján kezdenek el közösen gondolkodni. De a Nórára visszautalva, számomra legalább ennyire fontosak a személyes történetek, az érzelmi hatás. Székely Kriszta mesélte, hogy már több visszajelzést kapott ismerősöktől, akik az utolsó jelenet miatt úgy döntöttek, kilépnek a hazugságokra épülő kapcsolatukból. De az ellenkezőjére is van példa, én magam láttam az egyik előadás végén, hogy – mintegy a kapcsolatuk megerősítéseként – egy férfi magához vonta a párját, nagyon szép pillanat volt.

– Egyre több színész vállalja nyíltan politikai nézeteit, de ön soha nem nyilvánult így meg. Tudatos döntés, hogy kivonja magát a közéleti helyzetekből?

– Annyira bonyolult és szövevényes képletekből áll össze a mai magyar valóság, hogy lehetetlenség átlátni. Rengeteg indulat van bennem, csak nincs meg az a képességem, hogy ennek a magam civil módján hangot adjak. Azok a politikai szereplők, akik mögé az embereket óhatatlanul odaállítják, nagyon kevés kivételtől eltekintve, elvesztették a hitelüket. A politikát a legtöbben, sokszor maguk a politikusok sem veszik komolyan, tudás és tapasztalat nélkül üzengetnek egymásnak. Sokan pedig csak azért ülnek fel egy hullámra, hogy három perccel több figyelmet kapjanak a médiában. És akkor még nem szóltunk azokról, akiket kizárólag a gazdasági előnyök vezetnek a törleszkedésben.

– A színházi világ kettéosztottságáról mi a véleménye?

– Rég megette a fene az egészet, ha egy munkát az befolyásol, ki melyik színházból jött. Remekül tudtunk együttműködni például Trill Zsolttal, dacára annak, hogy a Nemzeti Színház tagja, én meg a Katonáé. Nem szabad hagyni, hogy a színház valamiféle gittegylet szintjére süllyedjen. Ez soha nem lehet pártpolitikai kérdés.

– Nagy sikerrel fut az HBO-n az Aranyélet. A sorozat egy finn széria adaptációja, amely a kisszerű nyerészkedésről, vagyis a mai magyar hétköznapokról mesél. Mit gondol, emiatt lett ennyire népszerű?

– A finn eredeti egy epizódig tartotta magát, utána teljesen elrugaszkodtak tőle a forgatókönyvírók, és abszolút magyar irányt vett a sztori. Shakespeare-i értelemben tükröt tart napjaink valóságának, de nem didaktikusan, csak mintegy mellesleg. Az apróságokban a néző tökéletesen ráismerhet a mindennapok pitiánerségére, például amikor a tehetős vállalkozónak épp a bazilika előtt támad kedve leparkolni az autóját, amire még a rokkantkártyát is kibiggyeszti. Bár a második évadra sokan mondják, hogy a pitiséget felváltotta a nagypályás bűnözés, és így a történet is inkább krimiszerűvé vált. Bízom benne, hogy ha lesz folytatás, visszatérünk az eredeti irányhoz.

– Játszott a History Channel Budapesten forgatott Houdini című minisorozatában Adrien Brody oldalán, amelyben a magyar származású illuzionista anyját alakította. Hogy került az amerikai produkcióba?

– Az Aglajában nyújtott alakításomat látva választott ki a rendező a szerepre. Csakis azért gondolkodtak magyar színésznőben, mert Houdini anyja magyar származású volt, így adott volt az akcentusa. Egyszerre kellett eljátszanom a fiatal anyát és az idős asszonyt. Ahogy megkaptam a szerepet, egy hétre rá felhívott Fekete Ibolya, hogy velem szeretné leforgatni az Anyám és más futóbolondok című filmet, ami a saját édesanyja életéről szól. Két hét leforgatása alatt két olyan produkcióba keveredtem, ahol több évtizedet átívelő életeket kellett bejárnom. A Houdiniban az öregítést maszkkal oldották meg, míg a másik filmnek kifejezetten jót tett, hogy nem változtattak el engem, csak stilizáltan ábrázoltuk az életkor változását.

– Ráadásul ön szinkronizálta a kilencvenéves édesanyát játszó lengyel Danuta Szakflarskát. Nehéz elképzelni, hogy tényleg az ön hangját halljuk.

– Édesanyám sem ismerte fel, amikor először látta a filmet. Merész vállalás volt, talán a forgatás legnehezebb része. Meg kellett teremtenem annak az illúzióját, hogy ez egy öreg néni hangja, de úgy, hogy megmaradjon az eredeti személyessége, ne váljon rajzfilmfigurává. Fekete Ibolya több idős magyar színésznő hangját kipróbálta, de mindegyikből hiányzott neki Danuta sokszínűsége, cserfessége, humora és frissessége, ami még százévesen is árad belőle. Így döntött végül mellettem, hiszen a filmen belőlem lett ez a nő. Pedig semmi közös nincs bennünk külsőleg: Danuta egy aprócska, madárcsontú, barna szemű hölgy, én meg magas, zöld szemű, vörös hajú nő vagyok. Egyébként nagyon érdekes, hogy életem első filmjében, Kamondi Zoltán rendezésében, Az alkimista és a szűzben ő játszotta a nagymamámat. Csodaszámba megy, hogy kétszer hozott vele össze az élet.