Amit írt, univerzális volt, pontos, emberséges, őszinte kíváncsisággal teli, és mentes mindenféle előítélettől. Mint a Magyar Nemzet vezércikkeinek mottójában, „A dolgot őt magát nézte”. Az '56-ban meghurcolt villamoskalauz éppen olyan fontos neki, mint a tehetséges cigány fiú: az ő történeteiket úgy vette fel, mintha riportra készülne, aztán átültette szépirodalomba. Sokszor dolgozott így.
Kellett kompromisszumokat kötnie persze, a rendszerváltás előtt rengeteg témája maradt a fiókban: koncepciós vádak miatt meghurcolt édesapjáról, 1956-ról nyilván nem írhatott 1989 előtt, de utána következetesen megírta az összes ilyen történetet, és tudomásul vette, hogy ezért nem mindig jár zajos siker.
Megírta a saját rendszerváltás-történetét – például a Herendi-porcelángyárról szóló riportban. A gyárat az ott dolgozók vették meg, és a cég megmaradt, ma is sikeres. A privatizáció pusztítására visszatekintve, 2006-ban Vathy Zsuzsának ez volt az érdekes: hogy így is lehetett.
Összegyűjtött novelláit és kisregényeit tavaly tavasszal a Helikon Kiadó adta ki a nemzetközi könyvfesztiválra. Maga a szerző olvasta át negyvenöt év termését, és válogatta ki azt, ami szerinte az utókornak fontos. Szerényen azt írta a kötet elé: „Az elmúlt negyvenöt év elbeszéléseit, kisregényeit én azért olvastam el, mert ki akartam válogatni azokat, amelyekről azt gondolom, hogy akár a fiatalok, akár a velem egykorúak, ha elolvassák őket, megértik, vagy újra átélik a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket.”
Pedig az életműve korántsem csak kordokumentum, nem csak egy fél évszázad valóságának ábrázolása. Arra, amit Vathy Zsuzsa íróként ehhez a valósághoz hozzáadott, nagy szükség lesz mindig: figyelmes tekintetére, nagy empátiájára, józanságára, okos szeretetére, szellemi függetlenségére, sértettség nélküli mosolyára, amivel a változó időkben is önmaga tudott maradni.
