S mielőtt még bárki azt gondolná, egy újabb elszállt művészről van szó, aki jó dolgában nem tudja, mihez kezdjen, fontos megjegyezni, hogy DeCaires Taylor alkotásai nem öncélú agymenések. Szobraival az ember és a természet törékeny kapcsolatára igyekszik felhívni a figyelmet, hangsúlyozva, hogy a művészet nem választható el a környezettől. A munkák különleges anyagból készülnek, amelyek egyrészt akár háromszáz évet is kibírnak a sós vízben, másrészt nemhogy nem károsítják a tengeri élővilágot, de szép lassan a részévé válnak.
2004-ben az Ivan, 2005-ben pedig az Emily hurrikán pusztított végig Grenada partjainál, hatalmas károkat okozva nemcsak a felszíni, de a tengermélyi élővilágban is. Mivel a tengerfenék alig 10-15 százaléka alkalmas rá, hogy az elpusztult korallzátonyok helyett új jöjjön létre, mesterséges felületekre van szükség ahhoz, hogy megállítható legyen a zátonyok eltűnése. A korallzátonyoknak hihetetlenül gazdag élőviláguk van, emellett csillapítják a hullámzást, amivel csökkentik a partok erózióját. Csakhogy a kikötőépítések, a mederkotrások, a környezetszennyezés, a túlhalászat és a tengervíz hőmérsékletének emelkedésével járó fehéredés komolyan veszélyezteti a különleges képződményeket. Az elmúlt évtizedekben a korallzátonyok csaknem 40 százaléka tűnt el. Ezért is fontos a megmentésükért folytatott küzdelem, amelynek egyik leglátványosabb eleme Jason deCaires Taylor művészete.
Szobrait már most, bő egy évtizeddel a kihelyezésük után birtokba vette a természet, lepényhalak, papagájhalak, korallgarnélák és tűzférgek népesítik be a múzeumot. Az alkotások így szépen lassan átalakulnak valami egészen mássá, ahogy a környezet formálja őket. Néhány évtized múlva már nyomát sem találjuk majd az emberalaknak. És ezzel válik majd teljessé a brit szobrász installációja, a művészet felkarolja a természetet, párbeszédbe lép vele, végül átadja magát neki, és egybeolvadnak.
Környezetvédelmi szempontok képviselete mellett erőteljes társadalomkritikát is megfogalmaz a hivatalosan a múlt héten megnyitott európai víz alatti múzeum. A 12-15 méteres mélységben elhelyezett alkotások között található a Lampedusai csónak (Raft of Lampedusa) című munka is, amely a Földközi-tengeren át menekülőknek állít emléket. Egy másik, 35 fős szoborcsoport pedig egy magas kerítésen tátongó kapu felé tartó embereket ábrázol. A mű az abszurditás emlékműve – fogalmazott DeCaires Taylor. – Egy funkciótlan, ormótlan fal a hatalmas folyékony anyag közepén, jelezve, hogy a természet számára a területek kisajátítása teljesen értelmetlen. Az egyre növekvő protekcionizmus és a patriotizmus idején a fal arra emlékeztet bennünket, hogy a tengerektől, a levegőtől, a növényektől és az állatoktól nem választhatjuk el magunkat, akármekkora akadályt emelünk is. Sajnos elfeledkeztünk róla, hogy mindannyian az élővilág részei vagyunk – hangsúlyozta a szobrász.
