„Abszurd dolog falakkal körbevenni magunkat”

Megnyílt Európa első víz alatti múzeuma: környezetvédelem és társadalomkritika a tenger fenekén.

Ha unja a sorbaállást a múzeumok pénztáránál, ha elege van belőle, hogy a turistacsoportok zaja tönkreteszi a műélvezetét, ha úgy érzi, a mai rohanó világban nincs idő az elmélyülésre, akkor Jason deCaires Taylor múzeumát önnek találták ki. Itt semmi sem téríti el a műalkotások csodálatától, nincs szükség sietségre, mindenre jut idő, és biztos lehet benne, hogy egyedül lesz a gondolataival a művészetről és a természetről. Legfeljebb az oxigénpalack és a békaláb zavarhat be egy csöppet, de azokat hamar meg lehet szokni. DeCaires Taylor múzeuma ugyanis a víz alatt, a tenger fenekén van. Eddig csupán a Karib-tenger vizeiben találkozhattunk a brit szobrászművész alkotásaival, múlt héten azonban megnyílt az első európai víz alatti múzeum, a Museo Atlántico is a Kanári-szigetekhez tartozó Lanzarote partjainál.

Jason deCaires Taylor brit apa és guyanai anya gyermekeként jött a világra. Felsőfokú művészeti tanulmányai mellett folyamatosan búvárkodott, két szenvedélye pedig műveiben fonódott elválaszthatatlanul egymásba. Első jelentős alkotása a 2006-ben átadott molinerei víz alatti szoborpark volt a Karib-tengeren, Grenada partjainál. A különleges tárlat 75 szobrot mutat be. A munkák egy része mindennapi helyzeteket ábrázol, mint például a tévé előtt, a fotelben terpeszkedő férfi vagy a bicikliző ember. Más részük a magányt, a társas érintkezés jelentőségét vagy épp az élet körforgását szimbolizálja. A látogatóknak mindössze annyi a dolguk, hogy csónakba ülnek, búvárruhát öltenek (de a sekélyebb részeken elhelyezett szobrokhoz még csak az sem kell) és elmerülnek a műélvezetben.

A brit művész később a mexikói Cancúnhoz közeli vizekben újabb múzeumot hozott létre. Itt már több mint ötszáz alkotását csodálhatja meg a közönség. 2014-ben a Bahama-szigeteki Nassaunál készült el az Óceán-Atlasz című hatalmas munkája, amely az égboltot a hátán tartó görög mitológiai alakot, Atlaszt egy helyi kislány figurájával cserélte ki, aki az óceán felszínének feszíti hátát, magára vállalva a víz minden terhét.

S mielőtt még bárki azt gondolná, egy újabb elszállt művészről van szó, aki jó dolgában nem tudja, mihez kezdjen, fontos megjegyezni, hogy DeCaires Taylor alkotásai nem öncélú agymenések. Szobraival az ember és a természet törékeny kapcsolatára igyekszik felhívni a figyelmet, hangsúlyozva, hogy a művészet nem választható el a környezettől. A munkák különleges anyagból készülnek, amelyek egyrészt akár háromszáz évet is kibírnak a sós vízben, másrészt nemhogy nem károsítják a tengeri élővilágot, de szép lassan a részévé válnak.

2004-ben az Ivan, 2005-ben pedig az Emily hurrikán pusztított végig Grenada partjainál, hatalmas károkat okozva nemcsak a felszíni, de a tengermélyi élővilágban is. Mivel a tengerfenék alig 10-15 százaléka alkalmas rá, hogy az elpusztult korallzátonyok helyett új jöjjön létre, mesterséges felületekre van szükség ahhoz, hogy megállítható legyen a zátonyok eltűnése. A korallzátonyoknak hihetetlenül gazdag élőviláguk van, emellett csillapítják a hullámzást, amivel csökkentik a partok erózióját. Csakhogy a kikötőépítések, a mederkotrások, a környezetszennyezés, a túlhalászat és a tengervíz hőmérsékletének emelkedésével járó fehéredés komolyan veszélyezteti a különleges képződményeket. Az elmúlt évtizedekben a korallzátonyok csaknem 40 százaléka tűnt el. Ezért is fontos a megmentésükért folytatott küzdelem, amelynek egyik leglátványosabb eleme Jason deCaires Taylor művészete.

Szobrait már most, bő egy évtizeddel a kihelyezésük után birtokba vette a természet, lepényhalak, papagájhalak, korallgarnélák és tűzférgek népesítik be a múzeumot. Az alkotások így szépen lassan átalakulnak valami egészen mássá, ahogy a környezet formálja őket. Néhány évtized múlva már nyomát sem találjuk majd az emberalaknak. És ezzel válik majd teljessé a brit szobrász installációja, a művészet felkarolja a természetet, párbeszédbe lép vele, végül átadja magát neki, és egybeolvadnak.

Környezetvédelmi szempontok képviselete mellett erőteljes társadalomkritikát is megfogalmaz a hivatalosan a múlt héten megnyitott európai víz alatti múzeum. A 12-15 méteres mélységben elhelyezett alkotások között található a Lampedusai csónak (Raft of Lampedusa) című munka is, amely a Földközi-tengeren át menekülőknek állít emléket. Egy másik, 35 fős szoborcsoport pedig egy magas kerítésen tátongó kapu felé tartó embereket ábrázol. A mű az abszurditás emlékműve – fogalmazott DeCaires Taylor. – Egy funkciótlan, ormótlan fal a hatalmas folyékony anyag közepén, jelezve, hogy a természet számára a területek kisajátítása teljesen értelmetlen. Az egyre növekvő protekcionizmus és a patriotizmus idején a fal arra emlékeztet bennünket, hogy a tengerektől, a levegőtől, a növényektől és az állatoktól nem választhatjuk el magunkat, akármekkora akadályt emelünk is. Sajnos elfeledkeztünk róla, hogy mindannyian az élővilág részei vagyunk – hangsúlyozta a szobrász.

A múzeum létrejöttét a Kanári-szigetek kormánya 800 ezer euróval támogatta, abban bízva, hogy jelentős érdeklődést vált ki és így növeli a sziget bevételeit. A tervek szerint a víz alatti tárlat még idén újabb művekkel bővül, végleges kiterjedése 2500 négyzetméter lesz, és csaknem négyszáz alkotást mutat majd be.

###HIRDETES2###