Amikor a nagypolgári hölgyek még kimonót hordtak

Gésák a Duna-parton címmel nyílt kiállítás a magyar japonistákról a Várkert Bazárban, a Testőrpalotában.

A 19. század második felében az addig izolált Japánban meghatározó változások történtek: megnyíltak kikötői, a politikai hatalom visszakerült a császárhoz, aki az ország modernizálása érdekében felvette a kapcsolatot a nyugati kultúrákkal. A távoli Japán kultúrája az 1850-es éveket követően az európai országok érdeklődésének középpontjába került. Megnőtt a japán műtárgyak iránti kereslet, létrejöttek az első japán műgyűjtemények, az európai művészek alkotásait pedig a klasszikus japán ábrázolástechnika inspirálta.

A japán kultúra iránti érdeklődést japonizmusként definiálták, a fogalom 1872-ben született meg Franciaországban, ahol az impresszionista és posztimpresszionista festők munkáiban lett tetten érhető a távoli hatás, a szigetországban azonban inkább az építészetet és a tárgytervezést befolyásolta mindez. Hazánkban a szecesszióval együtt jelentkezett a japán művészet impulzusa, amely kiemelkedő szereppel bírt a modern képzőművészeti „izmusok” kialakulásában.

Több évnyi előkészítés után a Hopp Múzeum és a Kovács Gábor Művészeti Alapítvány (KOGART) közös szervezésében valósult meg a japán kultúra magyar művészetre gyakorolt hatását bemutató nagyszabású tárlat, amelynek a Várkert Bazárhoz tartozó Testőrpalota ad otthont. A március 12-ig látható Gésák a Duna-parton című kiállítás a századforduló magyar képző- és iparművészeti munkák széles spektrumán keresztül ad képet arról, hogy miként alakította és formálta a japán kultúra a magyar művészek látásmódját a 19. század utolsó harmadától az 1920-as évek elejéig. Alapos, szépen felépített, a témát kimerítően körüljáró, gazdag tárgyi kollekciót felvonultató kiállítást hozott össze Gellér Katalin és Dénes Mirjam művészettörténész és Marosvölgyi Gábor, a KOGART munkatársa Fajcsák Györgyi sinológus vezetésével.

A magyar festészetben a japonizmus nem játszott katalizátor szerepet, legalábbis nem úgy, mint nyugaton, a kiállított képeken keresztül azonban látható, hogy Szinyei, Mednyánszky, Székely munkásságában integratív elemként jelenik meg. Székely Bertalan a Japán nő című festményén még csak óvatosan próbálkozik beépíteni a japán tradicionális képalkotást – árnyalatok nélküli színsíkok, erős kontúrok, természeti formák stilizálása –, de aztán a gésakultusz, a hellén nőideált felváltó törékeny szépség ábrázolása – Boromisza Tibor: Gésák a Balaton-parton vagy Kubinyi Sándor: Gésák – később igen elterjedt.

A japán művészet hatása a magyar iparművészetben jóval erősebb volt: az 1880-as évek elejétől főként Zsolnay Júlia munkáin jelent meg a távol-keleti porcelánművészet motívumvilága. Az eredeti japán tárgyak mellett kiállított gázlómadarakkal, madár-virág kompozíciókkal dekorált Zsolnay-kerámiák Hokusai és más japán művészek kéznyomait idézik.

A tárlat felidézi a legendás Japán és Nippon kávéházak történetét, de plakátokkal, fotográfiákkal mesél arról is, hogy a magyar szórakoztatóipar mennyire rajongott Japánért: itthon is elárasztották a színpadokat a pillangókisasszonyok, telt házzal futott a Gilbert és Sullivan-féle Mikádó, a Gésák Sydney Jonestól és persze Giacomo Puccini operája.

A nagypolgári hölgyek ruhatárának alapvető kelléke lett a kimonó, de a piperekészletek is a gésák titokzatos világát idézték, egyre több lakásban volt megtalálható a bambuszbútor, a lampion, a paraván. De a reklámiparban is divatossá váltak a japán minták, az ukijo-e fametszetek: erről tanúskodik Faragó Géza reklámlegyezője, amit az Apostol étterem számára készített, és a Holzer Divatház számoló cédulája.