Csavargyár az Operában

Van ára annak az elképesztő előadásszámnak, amit az operaház produkál.

Ezt mondja az első zenészem is: „elmarjuk a tehetségeket”. Úgy érzi: az operaház kezd a minőség helyett a mennyiségre menni. „Az egész világon nincs még egy ilyen. Sem a New York-i Metropolitanben, sem a párizsi operában nem játszanak ennyit, mint mi.”

Közben viszont sokszor maradnak üres székek a nézőtéren. Vannak operák, amelyeket nem sikerült belopni a közönség tudatába. Bemutatták, játsszák, de a nézőtér megtöltéséhez nemegyszer az operaház dolgozóit is igénybe kell venni. Az első zenészem néha kétli, hogy bárki is rendesen végiggondolta volna, egy-egy kevésbé ismert operának hogyan kellene felépíteni a marketingjét. El lehet adni ennyi bemutatót a magyar közönségnek? És el lehet játszani ennyi előadást normális színvonalon? Szerinte próbálni sem lehet eleget ilyen tempó mellett.

A Bachtrack brit komolyzenei adatbázis legfrissebb adataiból kiderül, hogy 305 előadásával tavaly a budapesti volt a legtöbb előadást játszó operaház – kapaszkodjunk most meg – az egész világon. Csakhogy a mi operaházunk költségvetése, az alkalmazottak száma elmarad a párizsitól, a New York-itól. Valakinek nyilván le kell dolgozni ezt a különbséget. De a művésznek kell az állása, ezért lehet, inkább hallgat.

Főleg azután, amit a harmadik zenészem mesél. Ő a nevét is vállalja. Ludvig Istvánnak hívják, öt gyerek apja, hegedűművész, és májusban kirúgták. Most folyik a munkaügyi pere, szeretné, ha visszahelyeznék. Szeretett ő is ott dolgozni, az összetűzések ellenére is. Amelyekből volt bőven, mert szakszervezeti bizalmiként állandóan a vezetőség nyakán lógott, főleg a munkarenddel kapcsolatos kérdésekben.

Elmondja például, hogy az operaházi zenésznek az évad szinte minden estéjén fellépése van, azért szünnap nekik a hétfő. Hogy legyen valami kiszámíthatóság az életükben. A vezetőség érti ezt, de azért szervezte hétfőre a fellépéseket. Minisztériumi karácsonyon, kultúrházavatón, gálán. Ludvig István pedig reklamálta a hétfőt. Sikerült végül elérni, hogy fizessenek érte, de szerinte többen voltak, akik úgy voltak vele: nem kell a pénz, csak hagyják őket hétfőn békében. Az ügy pikantériája, hogy néhány napja a vezetőség az idei évre betiltotta a hétfői munkavégzést: költségcsökkentés keretében, és vele együtt a zenekari kisegítők – külsős zenészek – alkalmazását is, pedig ez bevett gyakorlat volt, ha sok volt a szolgálat.

Az operaházi zenészek munkaidejét szolgálatokban mérik, mint más művészekét – csakhogy szimfonikus zenekarnál a szolgálat egy koncert, két óra. Az operaházi zenész szolgálata meg lehet négyórás opera is. Énekeseket kísérni más is. Nagyobb a terhelés és a monotonitás. A harminckét szolgálat, amit a törvény meghatároz, a zenészeim szerint a terhelhetőség végső határa, és nem értik, miért jó, ha folyton ezen a határon táncolnak.

A negyedik zenészemnek erről más a véleménye. Ilyen is van. Szerinte ezt a terhelést el lehet viselni. A feszültség azonban óriási, mindig is az lesz. Egy zenekarban úgy kell együttműködni a kollégákkal, olyan szoros egymásrautaltságban és fizikai közelségben, hogy az egyik ember a könyökével eléri a másikat. Ez megterheli az embert, és egy kis szikra is elég a tűzvészhez. Azt ő is hozzáteszi, hogy az érdekképviselet nehézkes: ahogy az élet más területein, itt sem mernek kiállni magukért az emberek. Félnek, hogy visszaüt.

Ókovács Szilveszter nem rossz igazgató, ezt mondják, akiket megkérdezek. Sosem kerestek annyit a zenészek, mint most. Az a baj, hogy időt nem tudnak venni. Hiába ömlenek az operaházhoz a támogatások, a művészek mégis úgy érzik a zenészeim szerint, hogy ők a nagy igyekezetben az út szélén maradnak. Most meg még a szakszervezeti bizalmi is ki van rúgva. Nem tülekedtek a jelentkezők a helyére. Ludvig Istvánt egyébként egy indulatos levél miatt bocsátották el, rendkívüli felmondással, azonnal pakolnia kellett. Belső konfliktusokról szólt, Ludvig azt hányta az akkori fő-zeneigazgatói asszisztens zenekarban dolgozó felesége szemére, hogy pozíciókat, hangszereket ígérget a férje nevében. A szokásos belső személyi ellentétek egyike, vélhetően ezért hívják a művészek egymás között viperaháznak az operaházat.

A ház szerint azzal, hogy Ludvig elküldte a levelet a zenekarnak – ahogy minden levelet, amit a képviseletükben írt –, aláásta feljebbvalója tekintélyét, megsértette kollégái méltóságát. De az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az operaházban a normális „egyeztetési hangnem” ennél cifrább – a másik szakszervezet, ami a házban működik (Operaházi Dolgozók Független Szakszervezete), az ilyen leveleket ki szokta tenni az internetre, ahol nem csak a kollégák olvashatják. „A próbák kiírásának fenntartása szakmaiatlan, cinikus, arrogáns; tehát a munkahelyi megfélemlítést – magyarán a pszichoterrort – megtestesítő, zsarnoki magatartás, amit munkáltatónak – és egyáltalán, minden jóérzésű embernek – kerülni illene” – olvasunk a neten egy korábbi levelet Bárány Balázs szakszervezeti vezetőtől.

Másutt ilyeneket találunk: „A tegnapi előadásban érintett zenekari művészeket, fittyet hányva az idevonatkozó munkajogi szabályokra, ő királyi fensége, Halász Péter délelőtt 10 órára rendelte be próbára. Persze az is elképzelhető, hogy fent nevezett szellemi korlátai a legegyszerűbb matematikai műveletek alkalmazásáig sem érnek el, ugyanis ha jól emlékszem, már az általános iskola alsó tagozatában kötelezően elsajátítandó a pihenőidő kiszámolásához szükséges egyszerű matematikai művelet hibátlan alkalmazása” – írja Bárány „kedveskedve” az egykori fő-zeneigazgatóról.

Mégsem esett senkinek bántódása eddig, de Ludvig Istvánnak igen. Szerinte nem a levél miatt, hanem mert kényelmetlen volt az örökös okvetetlenkedése a zenekar érdekében. Most hát pereskednek. Egyébként nem Ludvig egyedül – az elmúlt évtizedekben soha nem volt ennyi munkaügyi per az operaház ellen, mint most. Az elbocsátottak képviseletéről a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete gondoskodik, Ludvig is ebben a szervezetben viselte a zenekari főbizalmi pozícióját. A peres ügyekben többnyire táncosokról van szó, akiket a pár éve bevezetett minősítési eljárásban ítéltek alkalmatlannak. A több mint tucatnyi per nagyobbik felében első fokon nyertek az alkalmazottak, a többiben még nincs ítélet. Ludvig elbocsátásakor egyébként született egy tiltakozó ív, száztízen írták alá. A zenészeim azt is elmondják: sokan dolgoznak határozott idejű szerződéssel, ők kevésbé mernek ugrálni, mert könnyebben elküldhetők. De a száztíz így is sok, kétszáz fős a zenekar.

Ókovácsot kitartóan keresem, de nem akar beszélni. A sajtósa azt írja, hogy nem sikerült időpontot megbeszélnie, és amikor rákérdezek, ez mit jelent, fog-e fogadni, azt írja: sajnos ezt nem tudja. Kérdezem, hogy ez-e az operaház hivatalos álláspontja a Ludvig-ügyben, amire azt írja: folyamatban lévő perekről nem nyilatkoznak. Megírom neki, hogy akkor a zenekar helyzetéről beszélgessünk, az nem munkaügyi per, és hogy megérthetné, nem tudom mindkét fél álláspontját képviselni, ha csak az egyik felet tudom meghallgatni. De válasz nem érkezik.

Valamennyire megértem: mostanában szárnyra kaptak a hírek arról, hogy inog Ókovács széke, más pályázik az igazgatói posztra. (Ráadásul információink és tapasztalataink szerint az emberi erőforrások minisztere, Balog Zoltán kommunikációs vezetője, Lakatos Márk a tárca alá tartozó intézmények vezetőit információs bojkottra szólította fel a Simicska Lajos érdekeltségében álló médiumokkal, a Lánchíd Rádióval, a Hír TV-vel és lapunkkal szemben. A bojkott tényét, amit nap mint nap megtapasztalunk, Lakatos Márk tagadja – a szerk.) Ókovács cáfolta a szóbeszédeket a sajtóban és a munkatársaknak küldött karácsonyi körlevelében is. Azt írta: „Kétlem, hogy bárki közületek vagy pláne az intézményen kívül meg lenne arról győződve, hogy másik vezetés még többet préselhetne ki belőletek.” Lehet, hogy ez csak játék a szavakkal, de ha már a főigazgató szerint is préselésről van szó, akkor mit szóljanak azok, akiket préselnek? Ha legközelebb bejutok Ókovácshoz, majd kikérdezem, hogy miért nem érdemes lassítani, hogy az előadásszám pusztán pénzügyi vagy esetleg presztízskérdés-e, és hogy a zenekar művészi pályája milyen szerepet játszik a történetben.

Addig is dübörög tovább az operagyár, csak a benne dolgozók bírják lendülettel.