Egy törékeny élet sötét állomásai

Ország Lili magánmitológiája a Magyar Nemzeti Galériában.

A XX. századi magyar művészettörténet egyik legkülönlegesebb és legösszetettebb életműve Ország Lilié. Különös látásmódú képeit a folyamatos szorongás és nyugtalanság hatja át, személyes tragédiái mellett az emberiség fájdalmát próbálta megfesteni.

Oesterreicher Lívia néven született Ungváron magyar anyanyelvű, izraelita vallású, cseh állampolgárként. 1944-ben családjával a Moskovits-téglagyár udvarán kijelölt gettóba zárták, majd feltették az Auschwitzba tartó halálvonatra, de Kassán hamis papírokkal sikerült a veszteglő vonatból kimenekülniük és Budapestre szökniük, itt vészelték át a háború további részét. Szőnyi István és Berény Róbert tanítványaként végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, pályája elején az Állami Bábszínházban dolgozott díszletfestőként, majd 1960-tól haláláig díszlet- és jelmeztervező volt, és vezette a festőműhelyt. Gyermekkönyveket is illusztrált, valamint művészetpedagógusként is dolgozott. Egykori kollégája, Balogh Géza így emlékezett rá: „Életében titok volt. A nevét sokáig csak suttogva lehetett kiejteni. Én is jóval előbb találkoztam az őt körüllengő mítosszal, mint a képeivel. Mondták, hogy az a halk szavú, zárkózott hölgy, aki a bábszínház díszletfestő műhelyében dolgozik, nem akárki. Különös képeket fest. És azokat a képeket látni kell.”

Ország Lili életművéből utoljára 2013-ban rendeztek kiállítást a debreceni Modemben, épp ideje volt tehát egy nagy ívű visszatekintésnek. A Magyar Nemzeti Galériában a több mint háromszáz képet felvonultató Árny a kövön című életmű-kiállításon Paul Delvaux, Giorgio de Chirico, Viera de Silva, Toyen, Paul Klee, Kemény Zoltán, Vajda Lajos, Korniss Dezső, Bálint Endre művei révén láthatóvá válik, hogy miként változott Ország Lili látásmódja, művészi formanyelvének alakulásában milyen szerepet játszottak a kortársak. A teljességében csak kevesek számára ismert életművet bemutató kiállítás kurátora Kolozsváry Marianna, Ország Lili egyik első és legfőbb műgyűjtőjének, Kolozsváry Ernőnek a lánya.

Ország Lili életműve több, jól elkülöníthető korszakból áll össze, a kiállítás is ezt a logikát követi. Zárkózott, bizonytalan ember volt, az 1944-ben átélt szorongás és félelem örökre gúzsba kötötte, korai festményei a megélt történelmi traumák tragikus kivetüléseként értelmezhetők. 1952-ben Tihanyban Ország Lili megfestette a magtár épületét, rátalálva a Bibliában is szimbolikus jelentőségű mag témájára; itt látható először a fal mint téma, ami később központi eleme lett munkáinak. A korai korszakában festett képeken a halál, az elmúlás, a börtönszerű lét, az arctalanság, a fájdalom és a magány asszociációjaként jelenik meg a klinkertégla fal. Kiemelkedik ebből a korszakból a Kislány a fal előtt (1955) és a Nő fátyollal (1956) című alkotás. Ennek a korszaknak fontos műve a győri Kolozsváry-gyűjteményből érkezett Cipők, amely Pauer Gyula Cipők a Duna-parton című emlékműve előképének is tekinthető.

A szürrealista korszakának lezárulásával, túllépve saját emlékein Ország Lili a múlt mítoszai felé fordult, más régiókban, a transzcendenciában keresett menedéket, és az ikonfestészetből inspirálódott. Útkeresése közben a téglagyári falaktól a városokig jutott, ősi városok falait és a hozzájuk köthető mítoszokat idézte fel. A pusztuló városok monokróm alaprajzait festette meg, és ezzel együtt kialakult senkihez nem hasonlítható stílusa. Figyelemre méltó ebből a korszakból a Panaszfal kék ikonokkal, Panaszfal gyertyákkal (1962) és az Ókori város (1964) című képek. A munkáin megjelenő motívumokat külföldi utazásainak állomásai, a prágai zsidó temető, a bulgáriai ikonok, Nápoly, Pompeji, Jeruzsálem inspirálták.

Később egyre inkább a falak felületére koncentrált, a lepergő papirusztekercseken különböző írások jeleit helyezte el, utalva ezzel a kultúrák kiszolgáltatottságára. A nyomtatott áramkörök használatával sajátos vizuális nyelvet teremtett, a modern civilizációt az eltűnt időkkel, az ókori mítoszokkal kötötte össze, a jövőt vetítette előre.

„Festés közben úgy éreztem, valami varázslatos, furcsa képességem támad: én a XX. század magasságából és annak kíváncsiságával lenézhetek az emberiség múltjára. Megláthatom ott lent a múlt rétegeit, a romvárosok alapfalait. Bejártam az idő mélységeit, s kiszabadultam a falak közül, mert föléjük tudtam emelkedni” – olvasható S. Nagy Katalin Ország Lili-monográfiájában.

A végső állomás a Labirintus sorozat. Ország Lili halála előtt festett, 48 festményből és 60 monotípiából álló sorozata több mint harminc év után most először látható ismét egyben, de a március 26-ig nyitva tartó tárlatra felépítették a kilencven éve született képzőművész által elképzelt labirintust is. A labirintusmotívumra és az ehhez kötődő mítoszokra (Ikarosz, Ariadné fonala, Szfinx) ugyanolyan szimbólumként tekintett, ugyanúgy azonosult velük, mint korábban a téglafallal vagy az ősi városokkal.

„Ez a labirintussorozat, amit festek, az én labirintusom. Ezen végig kell mennem, s úgy megyek végig, hogy megfestem. Borzalmas kín, de itt nem lehet megalkudni. Ezt be kell járni” – vallotta Ország Lili.