Groteszk gyilkosság, ordas eszmék

Philip Löhle sikerdarabja folyamatosan jelen van a német színpadokon, de a Katona Sufnijában is látható.

Pethő Tibor
2017. 01. 13. 13:53
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A berlini Maxim Gorki Theater háziszerzőjének, Philip Löhlének a Nem vagyunk mi barbárok (Wir sind keine Barbaren) című darabját néhány éve mutatták be Németországban, s azóta is sikerrel szerepel a német nyelvű színpadokon Berntől (itt játszották először) Heilbronnon, Magdeburgon át Salzburgig. A magyar változatot Kerényi Gábor fordítása nyomán Peer Krisztián készítette, a rendezővel, Vajdai Vilmossal együtt a hazai közegnek megfelelően némiképp rusztikusabbá alakítva a figurák egy részét.

A Katona Sufnijának szereplője négy, mentálisan félig-meddig roncs ember a szellemileg leépülő országban, viselkedésük olykor az idiotizmus határát súrolja. Szomszédok, kiszolgáltatottak; a jóléti konzumtársadalom összetéveszthetetlen figurái tűnnek fel groteszk szatírába ágyazva a színen: a szakbarbár, a plazmatévé beállítását szinte áhítattal, varázsszertartásként celebráló félértelmiségi Mario, társa, a megkeseredett sorozatfogyasztó Barbara, az előadás legkevésbé félrerajzolt figurája (nem mellesleg egy vegán étterem szakácsnője), Levente, a húszas éveit taposó tahó és szexpartnere (mellesleg a felesége), a fitneszedző Linda. Archaikus, helyenként balladai homályba zárt történet kanyarog előttünk napjaink közegében, amelyet metafizikai értelmezési keretbe helyez a nyitó pillanatban Pilinszky János Fabulája.

A háttérben hivatalosan is megtámogatott ordas eszmék, aljas ösztönök éledeznek. A kegyetlenség konjunktúrája jól érzékelhetően önbizalmat ad a szitkozódó szereplőknek: már nem csupán elsuttogott vélekedés, félig-meddig még pironkodva kimondott szó gyalázza azokat, akiken segíteni kellene, a hajléktalanokat, a földönfutókat, az üldözötteket, hanem lehengerlő, üvöltő médiahazugságokból, féligazságokból összeállított gyűlöletária zeng róluk.

Az őrjöngés kiváltó oka jelen esetben egy, a színen fel nem tűnő, utóbb gyilkossággal vádolt színes bőrű menekült, aki a későbbi áldozat, Barbara születésnapján, mintegy „ajándékként” érkezik meg a lakásba. Barbara lelkes, a vonzalom jegyeivel átitatott, elsősorban a férfinek szóló rajongását a férj, Mario egyre dühödtebb asszisztálása kíséri, amit a háttérből a szomszédok is folyamatosan erősítenek.

Pálos Hanna olykor túlfokozott fitneszedző, gyakrabban hitelesen agresszív, egyszerű képletekben gondolkodó ragadozó, Dankó István Mariója tőröl metszett, vérre szomjazó nyárspolgár, mintha Ödön von Horváth egyik darabjából lépett volna ki. Fullajtár Andrea Barbara szerepében kiszolgáltatott, meggyötört, szinte kínálkozó alanya egy gyilkosságnak, Rajkai Zoltán (Levente) az egyszerre laza és egzaltált, igénytelen, alapvetően jóravaló és papucs bunkó iskolapéldája.

A didaktikusnak tűnő pillanatokat feloldja a groteszkség; a helyenként (jobb-rosszabb viccekkel felszerelkezett) kabarét, szinte abszurdba hajló bohóctréfákat idéző előadás végeredménye – a pontosan kiszámítható fordulattal együtt is – a megrendültség. Ebből az (ön)nevelés első lépései származhatnak. A kilátástalanságból pedig talán megszületik a remény.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.