Igyatok többet, egyetek kevesebbet, és csukoljatok. Ez az önhittség és a felszínes ateizmus legjobb ellenszere – mondja Venyicska részegen a vonatkupéban, Petuski felé tartva. Körülötte állandó kísérőjeként két fekete angyal tartózkodik a Thália kamaraszínpadán. Venyicska soha nem érkezik meg; kiindulóállomására, a kurszki pályaudvarra tér vissza csupán, épp a halála előtt. A színpadi adaptáció alapanyaga, Venyegyikt Jerofejev kultuszregénye, a Moszkva–Petuski először szamizdatban terjedt a 70-es évek Szovjetuniójában, s miután számos országban napvilágot látott, odahaza a 80-as évek végén a Józanság és kultúra című antialkoholista folyóiratban jelenhetett meg legelőször – megcsonkítva.
A groteszk alkotás – ahogy a szerző nevezte: poéma – idült alkoholista hőse, miután egy kapualjban megébredt, útra kel, hogy Petuskiban meglátogassa szeretteit; kisfiának ajándékot is visz. A vonaton a szovjet társadalom jellegzetes alakjaival iszik tovább, miközben látomások kísérik. Venyicska iszákossága különleges létforma: mentes a bohémságtól, az esetleges látszat ellenére a kedélyességtől; tulajdonképpen vallásos magatartás, a Jerofejevvel bizonyos tekintetben rokon magyar író, Hajnóczy Péter szavaival élve „szertartás, szótlan, magányos ima”. Kicsit más irányból közelítve igaz rá az is, amit Jerofejevről mondott közeli barátja, Olga Szedakova költőnő: részegeskedése nem bohémság volt, hanem szolgálat, amelyben „összehasonlíthatatlanul több volt a szenvedés és a munka, mint az élvezet”.
Nem véletlen tehát, hogy a Moszkva–Petuski szövegfolyama, a poéma szerint az „általános csüggedtség” állapotában lévő főhős monológja legtöbbször a Bibliát idézi. (A „Kelj fel, és járj!” és a keresztfán elhangzó „Uram, miért hagytál el engem?” hangzik el jellemzően, mint erre Szőke Katalin egy tanulmánya felhívja a figyelmet.) Ehhez képest Tamási Zoltán rendezésében, főszereplésével sokkal kisebb, mondhatni egészen mellékes szerephez jut a lényeg, a meglehetősen bizarrnak tűnő szakralitás.
###HIRDETES2###
